Sokáig nem is gondolkodott a népművészetben: ahhoz is több száz kilométerre kellett mennie Magyarországtól, hogy rájöjjön, ez fejezi ki őt igazán.

Eredetileg orvosnak készült. Édesanyja gyerekorvos, a család természetesnek vette, hogy Judit is követi mamája hivatását. Kezdetben tisztességgel állta a sarat, de majd beleőrült, hogy reggeltől estig magolnia kellett. A felkarcsont és az ízületek latin neve helyett folyamatosan a szabásmintákon járt az esze.

A divat iránti érdeklődése lassan alakult ki. Kiskorában élő cáfolata volt a kislányos anyukák álmának, fiús gyerekként szoknyát semmi pénzért nem vett volna fel. A gimnázium végén kezdte izgatni az öltözködés, addig szunnyadó szépérzéke elemi erővel tört a felszínre. Kapott egy varrógépet, s onnantól nem volt megállás. Varrni nem tudott, csak nekiesett örömmel az összegyűjtött szöveteknek. Tobzódott az anyagokban. Egy év medikusi „önsanyargatás” után elhitte magáról, egyedül is fog boldogulni, s otthagyta az egyetemet.

Végzős volt már a Budapesti Műszaki Főiskola terméktervező szakán, s még a leghalványabb fogalma sem volt arról, mi legyen a diplomamunkája. Az ötletet egy Düsseldorf közelébe, Mönchengladbachba szóló Erasmus-ösztöndíj kínálta tálcán. A kint töltött egy év alatt kollégiumi társaival keresztül-kasul bejárta Németországot. A szakmai újdonságok mellett meglepve látta, mennyire más a hagyományhoz való viszony külföldön. Járt olyan bajor kisvárosban, ahol ünnepekkor a fiatalok népviseletben feszítettek, a lányok dirndliben korzóztak az utcán. A nagyobb városokban a népviseleti termékekre – az itthon is ismert áruházlánc helyi üzle tében – külön részleg volt.

– Veszettül honvágyam volt, irigykedtem – meséli Judit. – A népművészet Bajorországban sok helyütt a mindennapok része. Rájöttem, nekem ez hiányzik, s hogy valamilyen módon a saját kulturális hátteremet szeretném kifejezni. Bennem a folklór rengeteg emléket hív életre.

Gyerekként a nyarat unoka testvéreivel a nagymamánál, Somogyban, Gerézd pusztán töltötte. Húsz házból állt a kis falu, de a kalandokra éhes ifjúságnak a világot jelentette. A régi parasztház a kis patakkal, a kályha melege, a kukoricás, a malacok és a csirkék egész évre szóló élménnyel látták el a nyáron vidékivé változó nagyvárosi kislányt. Innen jött a végső szikra: diplomakollekciójában az urbánus divatot álmodta újjá kalotaszegi köntösben. A visszafogott színvilágú szoknyákon, nadrágokon és felsőkön csak jelzésszerűen vannak jelen a hímzést felidéző minták, stilizáltan köszönnek vissza a népviseleti formák.

Ez csak a kezdet volt. Judit azt szerette volna, ha a diplomamunka védésekor nem puszta vállfákon lógnak a ruhái, így egy hirtelen ötlettől vezérelve akrill festékkel varázsolt folklórmotívumokat a fogasokra. Ruhái mellett vállfáinak is csodájára jártak, így a siker nyomán pár hónappal később új irányba indult. Elkészítette első párnakollekcióját, és lakásdekoratőrként próbált szerencsét.

A ruhatervezésről sem mondott le végérvényesen, de a divatvilágot kísérő folyamatos pörgés riasztó számára. A saját és mások környezetét szeretné otthonosabbá tenni. Megmutatni, hogy lehet a népművészetet modern szemmel nézni. A folklór velünk él és változik – szerinte ezt kell visszaadnia az enteriőrdizájnnak is. Kortárs keretbe helyezi a népi hagyományokat, s ehhez saját emlékeiből merít.

Egyszemélyes manufaktúrájában a vállfák, komódgombok, akasztók, ládikák, mécses tartók előtt a kézi szitatechnikával készített párnák, tányéralátétek és asztali futók viszik a prímet. Termékeit letisztultság és monokróm színvilág jellemzi. A bézs, a törtfehér, a világosszürke anyagokon virágzik a piros és kék tulipán, kígyózik a fekete búzavirág és szárnyat bont a kismadár: mintha csak a magyar népmesék elevenednének meg.

Magyaros motívumokkal ellátott díszpárnái a legkelendőbbek. Külföldről és vidékről is sorra érkeznek a megrendelések – hozzá, a városi tervezőhöz. Egyik párnakollekcióját egy kétgyermekes anyuka vásárolta meg. Lefekvéskor minden este harc folyik azóta is, kié legyen éjszakára a madárkás párna – Juditnak ez az igazi siker.