Pillantás a gonosz lelkébe
Pedig ha valaki az aluljárókban vagy az utcán csak futtában látta a Murder (Gyilkosság) című kiállítás plakátját, az először könnyen hihette, hogy egy újabb hátborzongató filmet reklámoznak. Valójában mást rejt az ijesztő propaganda: nevezetesen vizuális hatásokkal „felturbózott”, a szórakoztatást és az ismeretterjesztést ötvöző tárlatot, ami az angol cím ellenére magyar produkció.
Kétségkívül félelmetesnek ígérkezik végigjárni a bemutatott gyilkosságok helyszíneit, bepillantani a gonosztevők magánszférájába, a kiállítás azonban annyira mégsem ijesztő. A művérrel preparált műholttesteket a látogató nem az arcába kapja, attól sem kell tartania, hogy a sötétből valaki játék késsel ráugrik. Az pedig inkább groteszk, amikor egy hűtőben találjuk magunkat, méghozzá (le)fagyasztott emberi testrészek között. Hirtelen egy túlbuzgó rendőrtanonc benyit, és elkerekedett szemmel néz ránk.
Antony Barlow, a magyarul akcentus nélkül beszélő kommunikációs vezető szerint a Murder nem gyomor-, hanem inkább lélekforgató. A látogatókat egy minőségi dokumentumfilmnek a közepébe szerették volna helyezni. Azért némi borzongató hatású show-elemet is belekevertek, ezzel próbálják elérni a véres filmjelenetekhez szokott látogató ingerküszöbét.
Első ránézésre meglehetősen szedett-vedettnek tűnik a gyilkosok listája. Történészek, dramaturgok és fénytechnikusok dolgoztak azon, hogy mit lehetne a legérdekesebben bemutatni, természetesen a legpontosabb adatokkal. A nyugati turnéra is szánt kiállítással azt akarják bemutatni, hogy valójában kik voltak a megvetett gyilkosok, miért követték el szörnytetteiket.
A pesti Belvárosban felsorakoztatott gonosztevők között egyébként nem is mindenki sorozatgyilkos. Egy színházi függöny résén végignézhetjük az Abraham Lincoln amerikai elnök ellen 1865 áprilisában elkövetett merényletet, majd Ku-Klux-Klan-bábuk társaságában hallgatjuk végig a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető szekta történetét. Lincoln esete állítólag arra szolgál példaként, hogy egy gyilkosság megváltoztathatja a történelem menetét. A fehér csuklyások szerepeltetését a szervezők azzal indokolják, hogy mindenképpen be akartak mutatni olyan bűntetteket is, amelyeket egy (kirekesztő-gyűlölködő) ideológia miatt követtek el.
Hasfelmetsző Jack ismertebb bűntettein kívül megdöbbentő részletekről is hallhat a látogató. Például Andrej Csikatilo, az „ukrán Hannibal Lecter” ügyében azért haladt előre nehezen a nyomozás, mert az egykori Szovjetunióban úgy tartották, csak a dekadens Nyugaton léteznek sorozatgyilkosok. Vagy itt van Pedro López, az andoki rém, aki több mint háromszáz kislány meggyilkolását vallotta be. Alig hittek neki, az ecuadori és a kolumbiai hatóságok egymásnak „passzolgatták”, majd 1998-ban elengedték. Azóta sem tudni, hol van.
A tárlat legproblémásabb oldalára leginkább Pogo bohóc világíthat rá. A chicagói lakókörzetében az év emberének választott John Wayne Gacy önkéntes közösségi munkát végzett, és bohócként szórakoztatta a kórházban fekvő gyerekeket. A pszichopata vállalkozó legalább 33 fiút, férfit erőszakolt és ölt meg. Az 1994-ben kivégzett férfinak az volt a vágya, hogy híres legyen. Akkor most valójában „nyertesnek” kellene őt tekinteni?
Barlow egyik kriminológus barátját idézi, aki szerint a horror és bűnügyi filmek vagy az esti híradók szelepként szolgálnak a társdalomnak. Ezeken keresztül képesek vagyunk szembenézni az emberi természet szörnyű oldalával. A gyilkosok tettei magyarázhatóak szörnyű gyerekkorukkal, de nem akarják őket mentegetni. Erdély, London utcái, Chicago és az Andok tájai után nem eresztik azonnal szélnek a látogatókat.
Fotelekkel körberakott szökőkút mellé jutunk, ahol egy megbocsátásról szóló bibliai szöveg mellett levonhatjuk a tanulságot. A hátborzongató túrán végigvezető virtuális narrátor a gyilkosok bemutatása után felénk fordul. Azt mondja, hogy nem mindenki születik gonosznak. Bárhogy is undorodunk tőlük, a társadalom termeli ki a gyilkosokat.
