Ezen alkotásokból nyílt kiállítás a washingtoni Nemzeti Galériában szeptember végén, amely január végéig látható. Judith Brodie, a kiállítás kurátora két alkotást nevez meg kiindulópontként a tárlat katalógusához írt előszavában. Az egyik az olasz költő és fasiszta politikus, Filippo Tommasso Marinetti Futurista kiáltványa, amely 1909-ben a párizsi Le Figaro címlapján jelent meg. Brodie szerint ez azt jelentette, hogy a gépesítést követelő művészeti irányzat egy napra sikeresen „eltérítette” az újságot.

A következő állomás 1912, amikor Pablo Picasso – a képzőművészet történetében először – egy újságból kivágott papírdarabot ragasztott Gitár, kotta és pohár című alkotására. Így azon nem csupán ábrázolta az újságot, hanem fizikai valójában meg is jelenítette egy kompozícióban.

Innentől pedig nem volt megállás: szinte minden művészeti irányzat használta a nyomtatott lapokat. Egy, a festmény részévé tett újságkivágás szolgálhatott háborúellenes állásfoglalásként, mint például (az egyik értelmezés szerint) Picasso fent említett műve esetén. Ennek ellenkezője is lehetett a cél: Carlo Carrá 1915-ös, csatába száguldó lovast ábrázoló művén az Il Popolo d’Italia című lap részletei láthatók. Benito Mussolini újságja azt szorgalmazta, hogy Olaszország avatkozzon be az akkor a Balkánon zajló háborúba, és a festmény is emellett áll ki.

Az újságokat később is használták politikai nézeteik kifejtésére a művészek. Adrian Piper „Vanília rémálmok” című alkotásának alapjául a The New York Times egy 1986-os számának azt az oldalát használta fel, amely arról ír: Zimbabwében a fehér földművesek életében „minden rendben” van. A fotón is látható farmer úgy nyilatkozik: „aránylag biztonságban” érzi magát. Ám az újságpapírra rajzolt, fehér alakot fojtogató afrikai férfi képe épp azt sugallja: nem biztos, hogy olyannyira biztonságban érzik magukat az egykori gyarmatosítók. (Az Afrika délkeleti részén fekvő 12,5 millió lakosú ország 1980-ban nyerte el függetlenségét Nagy-Britanniától.)

Voltak, akik csupán esztétikai vagy gyakorlati okokból használták az újságokat. Paul Thek olcsó alapanyagnak tekintette – és a kiállításon bemutatott, vízbe ugró figuránál például hagyta, hogy az akrilfesték átitassa és hullámossá tegye a vékony papírt, ami különleges textúrát ad a víznek. Alfredo Ramos Martinez pedig egy apáca portréját rajzolta meg egy apróhirdetésekkel teli oldalra: az apró betűk és a hirdetések ritmusa egyedi hatást kölcsönöz a nővér fátylának.

Vannak művészek, akik témául is a sajtót választották. Az orosz Zemen Friedland kollázsán a nőalak teljes fejét nyugati lapok borítják – azaz a burzsoá nyugati sajtó elhomályosítja a látását. A német-svájci Dieter Roth ennél kevésbé egyértelmű, mégis keményebb kritikát fogalmaz meg. „Literaturwurst”-sorozatában összegyűri és felszabdalja a The Daily Mirror egyik számát, majd a fűszereket és zselésítő anyagot sem kifelejtve szalámit formáz belőle. A végeredmény nem túl gusztusos.

Mások nem bánnak ilyen szigorúan a sajtóval. Az amerikai Jim Hodges 24 karátos arannyal vont be egy jordániai újságot, elejétől a végéig. A végeredmény drága, megfoghatatlan, olvashatatlan. Haszontalan luxus? A szintén amerikai Paul Sietsema műve pedig első ránézésre olyan, mintha csak üveg alá helyezte volna a The Los Angeles Times és a The New York Times egy-egy oldalát. Már sárgulnak és szamárfülesek is. Közelebbről nézve – illetve a leírást olvasva – derül csak ki: minden, a legapróbb részlet is kézzel festett. Csendélet lett a napilapokból.

A kiállított művek a sajtó jövőjével nem foglalkoznak, a digitális média által támasztott kihívásokra sem reagálnak. A kurátor szerint továbbra is a nyomtatott lap varázsa bűvöli el a művészeket, s ez a hatás a változó médiaviszonyok, a nyomtatott lapok válságának közepette sem csökken.

A kiállítás bejárata. Innentől nem bánnak kesztyűs kézzel a lapokkal