Díva a zongoránál
A kanadai énekes-zongorista a hatvanas évek derekán valódi zenészfamíliába született Brit-Kolumbiában: apja és anyja egyaránt zongorázott, a nagymamája egykoron énekesnőként tündökölt. A vasárnapi együtt zenélések és a szülői lemezgyűjtemény alakítgatta érdeklődését. Négyévesen klasszikuszongora-tanulmányokat kezdett, később a nanaimoi iskolai jazzbandben futotta köreit. Tizenöt évesen már hetente három estét játszott végig szólóban egy helyi étteremben. Három szemesztert húzott le a híres bostoni Berklee College of Musicban, de felfedezője, Ray Brown tanácsára inkább Los Angelesbe költözött. Három évre rá továbbmozdult New Yorkba, azóta is ott él és készíti albumait. Debütáló CD-je 1993-ban, a legutóbbi (Glad Rag Doll) alig egy hónapja jelent meg, a kettő között tucatnyi, megbízható színvonalú korongot gurított elénk – rendre milliós példányszámokat produkálva.
Bevallott példaképe Dinah Washington, Roberta Flack, Shirley Horn, Aretha Franklin, Sarah Vaughan és különösképp Carmen McRae. Csupa olyan énekesnő tehát, aki mellesleg zongorázni is tudott. Valamint ott van az abszolút favorit, Nat King Cole, akinek tiszteletére 1996-ban készítette el a nagy áttörést jelentő All For You című albumát. Az 1999-es When I Look In Your Eyes 62 hétig vezette a Billboard dzsesszlistáját. Mi több, Diana végre megkapta érte a legjobb dzsesszelőadónak járó, régóta áhított Grammyt is (azóta nyert még hozzá egyet).
Nagyjából ekkor szakított a hagyományos triófelállással és -hangzással, ettől fogva albumain egyre több dal kapott karakteres(nek szánt), bár erősen érzelgős nagyzenekari hangszerelést. S nagyjából azóta osztja meg a dzsesszvilágot kiugró példányszámban fogyó, kellő odafigyeléssel elkészített, mégis felemásként ható albumaival. Melyeken Diana elegáns, nőies, visszafogott éneke és zongorajátéka időnként túl sok felesleges szentimentális „körítést”, érzelmi túlhangsúlyozást kapott. Így alapvető értéke halványult el gyakorta: megnyerő bája és intimitása.
2003-ban férjhez ment a veterán brit rocksztárhoz, Elvis Costellóhoz, ikreket szült neki. Costello segítségével készítette el azt a lemezt, amely, úgy tűnt, fordulatot hozhat a pályáján. Rajta első (és ez idáig egyetlen) alkalommal tett kísérletet arra, hogy szerzőként is letegye névjegyét, valamint hogy ne csak régi dzsessz-sztenderdeket játsszon, hanem kurrens popdalokat is. A The Girl In The Other Room hiába lett talán legszemélyesebb, legszenvedélyesebb lemeze, a decens díváért, a múltba tekintő repertoárért rajongó piac mindezt nem díjazta.
A nemrég publikált Glad Rag Doll bizonyos szempontból megint kilóg a sorból: rajta Diana a húszas-harmincas évekbe repít vissza minket. Ezúttal apja 78-as fordulatszámú koronggyűjteményéből szemezgetett ki harmincöt szerzeményt, ebből rostálódott ki az a tizenhárom, amely végül az albumra került. Dzsessz, vaudeville, blues és korabeli popsláger egyaránt keveredett közé, mindez remek muzsikusok (a többi között Marc Ribot, Keefus Ciancia, Colin Linden) társaságában előadva. S bár Diana láthatóan ezúttal sincs szinkronban a korával (se zeneileg, se megjelenésben), aki szereti érzéki hangját, prebop zongorastílusát, az továbbra sem fog csalódni benne. S ahhoz sem kell különösebb jóstehetség, hogy kijelentsük: november 13-i budapesti fellépése az év egyik legjelentősebb magyarországi dzsesszeseménye lesz.
