Az elnevezés attól függ, hogy az ország mely részén készül ez a tradicionálisnak mondható, magyarnak tartott étek – ami valójában a törökök ittléte alatt honosodott meg. Sas Angéla és családja tizenhárom éve részese, és a maga módján alakítója ennek a több évszázados gasztronómiai történelemnek. A gyáli vízműveknél dolgozó Angéla 1999-ben került kapcsolatba a lángossal, férjével vágtak bele az üzletbe, és hamarosan a gyerekek is csatlakoztak hozzájuk.

A lányok már kiskorukban mesterien szaggatták a tésztát, igaz, olykor csipegettek is belőle kicsit, de a kóstolás épp úgy dolga egy profi szakácsnak, mint a sütés maga. Azóta felnőttek, főiskolára és zeneiskolába járnak, amikor nem a családi vállalkozást segítik a gyáli nagypiacon. Az ő ötletük volt, hogy elinduljanak a Vénusz által meghirdetett Lángos Voks 2012-es szavazásán, amit meglepetésükre meg is nyertek.

Voltak nehéz időszakaik is. Ilyen volt a férj, az apa elvesztése, akinek a büféhez saját kezűleg készített táblája a mai napig kint lóg az üzletben. Így egy kicsit olyan, mintha még mindig velünk lenne – mondja Angéla. A piacon dolgozók olyanok, mint egy család, segítik egymást, ahol lehet. A vendégek és az ismerősök odavannak a lángosukért, igaz, hiába Angéla hozzáértése, az otthon készült sose olyan, mint a „nagyüzemi”. Arról lehet szó – mondja –, hogy beérnek az ízek, a friss olaj már átvette néhány lángos zamatát, de valójában rejtély, hogy miért a büfés az „igazi”.

Szakmai titkokat nem akar elárulni, annyi azért elmondható, hogy nagyon sok múlik a liszten és az olajon, a jó tészta pedig törődést igényel. A vasárnapi piacozás mellett olykor részt vesznek rendezvényeken is, májusban már kifejezetten várják őket a Városligetbe. Ők pedig örömmel mennek, mert szeretik csinálni, sőt ha a család elutazik, abból biztosan lesz egy lángosozás valahol. Angélának pedig, hiába az ezernyi variáció, továbbra is a sajtos-tejfölös a kedvence.

Kovalcsik Pál is a slágerlángosra szavaz, pedig ma már a kapros juhtúróstól kezdve a káposztával töltöttig szinte bármilyenre igényt tarthat a vendég. A háromgyerekes Pál tizenkét évnyi, németországi vendéglátás után, végső kétségbeesésében kezdett a Flórián téri aluljáróban krumplis lángost sütni. Szerinte a krumplival lágyított tészta sokkal finomabb, de csak kevesen vállalják az ezzel járó pluszmunkát és minimális költségtöbbletet. Igazát megerősíteni látszik az a vendég, aki a beszélgetés közepébe belekiáltva tudtunkra adja, hogy itt a város legjobb lepénye. Az elején azért nem ment minden magától.

A Fény utcai piac emeleti lángososa adta neki a receptúrát, sőt végiggyakoroltak egy egész vasárnapot, hétfőn pedig már nyitott is, de ennek lassan nyolc éve. Pál nem foglalkozik a kelt tészta buborékaival, úgyis van, aki a tömörebb, van, aki a levegősebb tésztát szereti. Szerinte egy az igazán fontos: „Akár van foga, akár nincs, mindig a vevő a király. Egy királynak nem lehet nemet mondani.” Ő ugyanis ugyanúgy szolgálja ki a hajléktalant is, mint bárki mást, és miközben erről mesél, pont úgy teríti szét a nyers palacsintatésztát a crepessütőn, mint Amélie csodálatos életében a bakelitlemezt szokás.

A titokzatos fokhagymapácról készségesen elmondja, hogy minél bonyolultabb, annál rosszabb. Sok helyen például hígítják olajjal is, ami nem szerencsés. Az ő receptje sima darált fokhagymáról, kevés vízről szól, só nélkül. A lángoshoz kifejezetten jólesik a sima házi citromos tea, de ha módunkban áll, egy bögre forralt borral is fokozhatjuk az élményt. Ennek az ételnek ugyanis nem csak nyáron, a Balaton környékén van létjogosultsága, egy hideg téli estén éppúgy megadja a hangulatot.

Az ízek beérnek. Sas Angéla díjnyertes lángosa