Egy hetvenéves siket férfi úgy jött ki a színházból, hogy potyogtak a könnyei. Odament Bonecz Ervinhez, és a nyakába borult. Azt mondta, akkor jött rá, hogy mi maradt ki az életéből: azelőtt sosem járt színházban.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT

A halló közönségtől is gyakran kap elismerést a 90 decibel Project ügyvezetője. Előfordul, hogy az előadás után megvárják a jelnyelvi tolmácsot, hogy gratulálhassanak neki. Sok halló néző azt meséli, le sem tudta venni a szemét a tolmácsról.

Jutalomként éli meg Ervin azt is, hogy több helyen (legelőször a Nemzeti Színházban) „belerendezték” a darabba a tolmácsot, aki ott lehet a színészek között – és így a siketeknek sem kell kapkodniuk a fejüket, hogy lássák a színpad szélén álló jelnyelvi segítőt. A Centrál Színházban egy gyermekdarabba két jelnyelvi tolmácsot is „belecsempésztek”, hogy a gyerekek minél jobban megértsék a történetet.

Meghatározónak bizonyult Bonecz Ervin életében a találkozás Zolival. Mindketten hétévesek voltak, a siket fiú a szomszédjukban lakott Szegeden. Egyszer csak megjelent a focipályán, hogy vegyék be őt is a csapatba. A barátságuk azóta tart. Zoli – akit a szülei halló iskolába adtak – kiválóan megtanult szájról olvasni. Elraktározta Ervin ezt az élményt. Miután kulturális menedzser szakon végzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a British Councilnál kapott állást Budapesten.

Az első projektek egyike, amelyben művészeti munkatársként részt vett, éppen a színházi jelnyelvi tolmácsolás elindítása volt. Képzést és tanulmányutat szerveztek, hogy profi színházi jelnyelvi tolmácsok legyenek idehaza is. A briteknél húsz éve működött a rendszer, Magyarországon még semmit sem tudtak róla.

A másik meghatározó – szintén gyermekkori élmény – a zene volt. Ervin zenetagozatos általános iskolába járt, annak kórusával külföldre is eljutott. Kitűnt a jó hangjával, s amikor a Szegedi Nemzeti Színház operatagozata szereplőket keresett a Carmen gyermekkarához, az egyik szólam eléneklésére őt is beválogatták. A Carmennel háromhetes nyugat-európai turnén jártak; Ervin később felléphetett a Bolygó hollandiban és a Macbethben is.

A zenei vonal visszatért, amikor 2006-ban megpályázta és elnyerte a szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatói posztját. Megbízatása idején kezdték felújítani a zenekar koncerttermét, az előadásokat a lepusztult honvédségi művelődési házban voltak kénytelenek megtartani. Drámaian esett a látogatók száma, az évadnyitó koncerten ötvennyolcan ültek. Noha Ervin ötéves szerződést írt alá, az ingázás kezdett a családi élet rovására menni, ezért végül búcsút mondott Szombathelynek.

A zenének köszönheti a feleségét is. A szegedi általános iskola után szeretett volna tovább kórusban énekelni, így került a Bartók Kórusba. S ott találkozott a japán Akival, aki Tokióból Szegedre ment a Kodály-módszert tanulni. Az első néhány évben csupán barátok voltak, aztán komolyra fordult a dolog. Aki „itt ragadt” (egy magyarországi japán cégnél dolgozik), és olyan jól beszél magyarul, hogy a telefonban sokszor le sem bukik – amíg be nem mutatkozik. A tizenkét éves fiuk és az egyéves lányuk mindkét nyelven egyformán jól boldogul majd.

Megérezte a válságot Bonecz Ervin is. 2008-ban ott állt tele ambícióval, tervekkel, ám nem tudott a szakmájában elhelyezkedni. Családfenntartóként ez nagyon nyomasztotta, így gyorsan feladta a büszkeségét. Jelentkezett egy motoros futár cégnél, és másnap már rótta az utcákat a robogóján, a legnagyobb téli hidegben. Ma már azt mondja, az a három hónap sokat formált a személyiségén, egyáltalán nem szégyelli ezt az időszakot. Újabb átmeneti munkák következtek: felvették egy kiállítási standok értékesítésével foglalkozó kisvállalathoz, három hónappal később pedig már sportkrémeket forgalmazó cégnél találta magát.

Állt a közértben a pénztárnál, és egyszer csak meglátta Zoli barátját, akivel néhány éve már nem találkozott. Nagyot beszélgettek, és Ervin agya hirtelen pörögni kezdett. Újra eszébe jutott a jelnyelv. 2010-ben, nyaralás közben elővett egy A4-es lapot, és kidolgozta a 90 decibel Project ötletét. Valami hiánypótló dolgot szeretett volna csinálni, jól megjegyezhető névvel. A siketség határa a 90 decibel: aki ezt a hangerősséget nem hallja, hivatalosan siketnek számít. Megalapította a nonprofit kft.-t, amely ma – vele együtt – három önkéntesből áll.

Szívósságot és töretlen lelkesedést igényel Bonecz Ervin munkája. Jól előkészített érvanyaggal keresi meg a magyarországi színházakat: hány siket él Magyarországon, illetve az adott megyében; mekkora közönség várható, és milyen a törvényi háttér (esélyegyenlőségi törvény, jelnyelvi törvény). Rájött, hogy a jelnyelvi akadálymentesítést is egyszerűbb termékként eladni, a sajnálkozás nem visz előre. Bármilyen csúnyán is hangzik, a színház új nézőket nyer, s a kezdeményezés felkarolása PR- és marketingszempontból sem utolsó.

A legszebb az volt, amikor végig sem kellett mondania, miről van szó, a színházigazgató máris a kezébe csapott. A legrosszabb pedig az, amikor a nemrég Kossuth-díjat kapott színigazgató fel sem vette a telefont, és az e-mailre sem válaszolt. A titkárnő pedig közölte: vegye tudomásul, hogy az igazgató úr azzal kommunikál, akivel ő jónak látja.

A siker nem maradt el. A 90 decibel Project tizennyolc kőszínházzal kötött eddig állandó szerződést, hozzájuk csatlakozott a Szegedi Szabadtéri Játékok is. Évadonként (és színházanként) négy-öt előadást akadálymentesítenek, ez persze a helyi siketpopuláció nagyságától is függ. Ervinék vállalnak mindent, a közönségszervezéstől a profi színházi jelnyelvi tolmács biztosításáig. A kft. a színházaktól kapott honoráriumból, illetve cégek és magánszemélyek támogatásából igyekszik fenntartani magát; az állam egyetlen fillérrel sem segít. Az egyik előadás után odament Ervinhez egy ismeretlen férfi a feleségével együtt, és borítékban százezer forintot hozott.

– Ne vegye sértésnek – mondta, de olvasott az újságban a 90 decibelről, és szeretne segíteni. Zoli barátja – aki rendszeresen eljár az akadálymentesített színházi előadásokra – azt meséli, hogy amikor meghallja Bonecz Ervin nevét, mindig büszkén kihúzza magát. S ez talán még a borítéknál is többet ér.

Névjegy

BONECZ ERVIN 1974-ben született Szegeden. Kulturális menedzser szakon végzett a főiskolán, utána öt évig a British Council művészeti munkatársaként dolgozott. 2006 és 2008 között a szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatói posztját töltötte be. A válság idején motoros futárként, kiállítási standok értékesítőjeként és sportkrémeket fejlesztő cég mindeneseként kereste a kenyerét. 2010-ben alapította a 90 decibel Project Nonprofit Kft-t, amelyet azóta is vezet.