Szendrei Tibor például csak a harmadik helyet szerzi meg, noha őt a múlt évszázad legjobb magyar gombfocijátékosának választották, és a XXI. században sem esett vissza különösebben, hiszen nemrégiben Rio de Janeiróban elhódította a világbajnoki címet. Bár a magyar futballválogatott a napokban értékes győzelmet aratott a törökök elleni vb-selejtezőn, az igazi labdarúgásban még álomnak is túl szép, hogy honfitársaink aranyérmet nyerjenek Brazíliában...

A gombfoci azonban megmaradt „magyar sportágnak”. A szövetség – amelynek szerény költségvetése évi 400 ezer forint – szeretné is bejegyeztetni mint hungarikumot. Ha arra gondolunk, Tóth elnök milyen ügyeket oldott meg hajdanán, akkor azt kell mondani, ez sem lehetetlen. Volt olyan eset, hogy a nyomozó elektronikus levelezésbe kezdett egy több hónapja bujkáló bűnözővel: „Kati vagyok, magányos, és népművészeti boltom van Szentendrén.” Az ötvenhatodik levél után a körözött személy egy Andrássy úti cukrászdában randevúzott „Katival”, és majdnem hanyatt esett, amikor megtudta, hogy reménybeli kedvese egy kopaszodó férfi, ráadásul rendőr...

Leleményességre és kitartásra az asztali-labdarúgásban is szükség van. A „profik” persze nem olyan gombfocit játszanak, amelynek csapatait idősebb Debrecenyi Attila már évtizedek óta gyűjti. Több mint száz fényképes „brigádja” és két, a versenyzők általános véleménye szerint módfelett tisztelettudó gyermeke van; közülük a huszonkét éves Debrecenyi Zoltán már másodosztályú játékos. A „már” annyit tesz, hogy itt nem lehet egy csapásra betörni az élvonalba: legalább öt-hat év kell ahhoz, hogy valaki – megfelelő tehetséggel és a kezdeti vereségek sorozatos elviselésével – a legalsó, negyedik szintről az elsőig jusson.

Amúgy – hiszik vagy sem – az igazi gombfoci nagy szellemi és fizikai igénybevételt követel: a viadalok reggeltől estig tartanak, rendszerint több napon át, s ez idő alatt folyamatosan összpontosítani meg állni kell. Aki nem koncentrál eléggé, az menthetetlenül gólt kap, mert a ranglistán jegyzett 184 versenyző túlnyomó többsége szinte bármilyen helyzetből a kapuba tudja küldeni a labdát. Ha bárki azt mondja: „lövöm!”, akkor már általában nincs mentség.

A legfontosabb tehát a passz, a lövőhelyzet kialakítása. Az átadás nem – helyesebben: az sem – könnyű, mivel nem kézzel vezérlik a gombokat, hanem a vonalzóhoz hasonlító „sneca” segítségével. Egy-egy asztali-labdarúgónak megannyi ilyen segédeszköze van a kötényében: a vastagabbakkal lő, a vékonyabbakkal finoman passzol. A legnagyobb gyakorlattal a hatvannyolc éves Vágó László büszkélkedhet, aki már 1965-ben ezüstérmes volt a csapatbajnokságon. Ezekre az időkre egy másik régi gombfocista, a civilben fotós Rollinger Károly úgy emlékszik, hogy „Albert Flóri zsebre tette volna Messit; de még Varga Zoli is”.

Tóth elnök viszont azt idézi fel: amikor (1974-ben) a csapatban huszonháromszoros aranyérmes Vágó először nyert, az együttes másik három tagja Béres László, Földi Pál és Tyukodi György volt. Még mind a négyen játszanak: ezt nevezik örök szerelemnek. Most azonban ifjabb Molnár Béláé a pálya: a bajnoki címet az először győztes szigetszentmiklósi fiatalember hódítja el a pécsi, de – a bronzérmes szigetvári Szendreivel együtt – Komlón játszó Fülöp Elemér előtt. Irigység nuku, a hangulat hallatlanul békés. Egy-egy meccs után minden vesztes mosolyogva gratulál a nyertesnek, és a mérkőzés közben sincs dühöngés, már csak azért sem, mert íratlan regula: „Ha idegeskedsz, kikapsz.”

Az asztali-labdarúgásban harminc esztendeje benne lévő Tóth László végképp megtanult uralkodni magán, annyi szörnyűséget látott „kíberként”. Több száz esete közül csak három maradt felderítetlen. Leginkább a lakása kiválasztásakor tévedett. Amikor kiszemelte a Gömb utcai társasházat, valószínűleg nem vette észre az ékezetet. Nyilván úgy hitte, az van a névtáblán: Gomb utca.

Pedig nem gyerekjáték