Nem volt nemzetiségi kötődésünk a szabadkai magyarsághoz, de olyan városban lakott a családom nemzedékek óta, ahol minden második embernek a magyar volt az anyanyelve, ezért aki akkoriban ott élt, a mindennapi érintkezés során megtanult valamennyire magyarul – mondja Marin. Otthon horvátul beszéltünk, de ha olyasmire terelődött a szó, amit nem a kisgyerek fülének szántak, akkor a felnőttek rögtön magyarul kezdtek beszélni – teszi hozzá nevetve.

A szecessziós hangulatú Szabadka ugyan nem Duna-parti város, de az ott élők ízig-vérig Duna mentiek. Mindig is kötődtek a közeli folyóhoz, ami sohasem csupán szállítási útvonal volt, sokkal inkább a civilizációkat összekötő kapocs. Azért csak előbújik Skenderovicból a turisztikai szakember, s elmerengünk kicsit, mennyire kiaknázatlan, tegyük hozzá, a határ mindkét oldalán, közös kincsünk a Duna. Hol vannak a part menti fürdőházak, a kishajókikötők, a pihenők vagy a lakóhajók? Szinte kizárólag az Adria, a Balaton és néhány nagyváros kerül az utazók célkeresztjében. A folyókról hajlamosak vagyunk elfeledkezni.

– Nagyon jól éreztük magunkat Szabadkán, s bár a jugoszláv időkben is éltek rokonaink Kanadában és Németországban, eszünkbe sem jutott volna külföldre települni, ha nem tör ki a délszláv háború – vesz komor fordulatot a történet. A hetvenes-nyolcvanas években teljesen hétköznapian éltek a történelmi emlékekben gazdag városban. Sorra születtek a lányok, Merlina, Zinka és Senka. Marin előbb egy helyi vállalat beszerzési igazgatója volt, később a mi „KGST”- vagy lengyelpiacainkhoz hasonlatos szabadkai vásártér fejlesztéséért felelt. Ma úgy mondanánk, élte a vidéki menedzserek mindennapjait. Felesége, Marina az egyetemen dolgozott. Nyaranta pedig a Palicsi-tónál üzemeltettek családi vállalkozásban egy hurka-kolbász sütödét. Ezt valami regényes okból Hamburgeriának kereszteltek, bár azt nem árultak. Annál is kevésbé, mert a mintát a szegedi Rókus-templom mögötti nagypiac kifőzdéi adták. Aztán amikor az 1990-es években arra került volna sor, hogy a szomszédok, rokonok ellen kellene harcolni, búcsút intettek szülőhazájuknak, és szomorú szívvel nekivágtak a nagyvilágnak.

Véletlenül, vagy ha úgy jobban tetszik, sorsszerűen lett 1996-ban Skenderovic a horvát idegenforgalom budapesti képviselője. Előbb Németországban próbáltak letelepedni, majd Magyarországra jöttek, Marin egy külkereskedő cég alapításában gondolkodott. Teljesen váratlanul érte a lehetőség, hogy a horvát és a magyar nyelvet meg a kultúrát egyaránt ismerő embert kerestek a zágrábiak itteni képviselőnek.

Segítők és apparátus nélkül vágott bele Marin Skenderovic az évezredes múltú, ám diplomáciai értelemben éppen csak elismert önálló horvát állam mint turisztikai célpont népszerűsítésébe. Ráadásul az első években nem is nagyon lehetett hagyományos vendéglátásról beszélni. Sokan emlékezhetünk a szétlőtt falvakra, az ellátási nehézségekre. Még 1996-ban sem lehetett a tengerparton mindenütt bébiételt vagy pelenkát kapni, ezekért át kellett ugrani Szlovéniába. A mai utazónak az is hihetetlenül hangzik, hogy az exkluzív Plitvicei Nemzeti Park elhagyatott, romos hely volt az 1990-es évek közepén, ahol az aknaveszéllyel is számolva óvakodtak körbe a véletlenül arra járók. Akkoriban Horvátországban egyedül vendégszeretetben nem volt hiány.

– Egyáltalán nem voltam jártas kezdetben a turisztikában, igaz, nem is a szűken vett szakmai irányban kerestem az újraindulás lehetőségeit – meséli Gospodin Adria, azaz „Adria úr”. Úgy vélte, a délszláv háborúból épp csak kikeveredett országnak nem érdemes beszállnia az egzotikus nyaralóhelyek versenyfutásába. Itt Magyarországon egyébként is kézenfekvő volt a 816 éves közös történelmi múltra építkezni. Ezért Marin sosem a különlegességet hangsúlyozza, nála mindig az otthonosság volt a kulcsszó. Ahogy mondja, manapság egy adriai nyaralást nem kell előre tervezni, nincs szükség különleges óvintézkedésekre. Egyszerűen útra kelhet a család.

Hogy ez a másfél évtizedes stratégia mennyire vált be, azt a számok jól mutatják. A magyarok számára a horvát tengerpart ma az első számú külföldi célpont, de Horvátországból nézve is a legfontosabb vendégkörbe tartozik az évi 300-400 ezer magyar a 2-2,5 millió vendégéjszakával. Ami egyébként nagyjából háromszorosa az egykori jugoszláv idők forgalmának. Jobbára egyénileg utaznak, a szállást is lefoglalják maguknak interneten, sokan a helyszínen alkudnak a házigazdákkal.

Skenderovicék számára Budapest nem átmeneti állomás. Bár sohasem tervezték, hogy egyszer majd itt élnek, mégis a magyar fővárosban leltek otthonra. A lányok már kirepültek: Zadarban, Zágrábban, Budapesten élnek. A fia azonban itt született. Ante most a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskola elsős diákja, trombita szakon. Az általános iskola első hét osztályát magyar tanítási nyelvű iskolában végezte, a nyolcadikban a zuglói horvát nemzetiségi iskola, a Hosig tanulója volt. Horvátul és magyarul is anyanyelvi szinten beszél. Mindkét országban otthon érzi magát, s mindkét himnuszt szívből énekli. Marin sosem hagyja ki a poént, hogy „identitásgondjai” csak akkor támadnak a fiának, ha valamelyik sportban egymás ellen játszik a két válogatott, s nem lehet egyszerre mindkét csapatnak szurkolni.

Marin Skenderovic az elmúlt bő másfél évtizedben hamisítatlan pesti figura lett, irodája ma szorosan hozzátartozik a városképhez. Bármikor összefuthatunk vele a Duna pesti oldalán, mondjuk a 2-es villamoson. Újlipótban, a Duna-parttól pár utcára lakik, míg a képviselet ablaka az Akadémia mellett néz a Dunára. Újabban mégis a virtuális térben találkozunk gyakrabban. Marin is halad a korral, s az egyik legaktívabb ismerősöm az internetes közösségi oldalakon. Mondjuk, nincs is annál szebb, mint álmos, esős, őszi reggelen egy napfényes adriai posztra ébredni.

Névjegy

MARIN SKENDEROVIC 1952-ben született Szabadkán. Turisztikai szakember. 1996-tól vezeti Budapesten a Horvát Idegenforgalmi Közösség magyarországi képviseletét. 2008-ban a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel tüntették ki. Nős, négy gyermeke és három unokája van.