Senko Karuza horvát író könyve melankolikus és derűs, néha indulatos, máskor végtelenül nyugodt – és szinte jól lehet belőle lakni. Alig van olyan novellája a könyvnek, ahol ne találkoznánk valamilyen helyi ételspecialitással. Együtt eszünk-iszunk a helyiekkel, érezzük az ízeket, bódítjuk a messziről ideérkezett lányokat a borainkkal.  

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

– Az étel az egyik legfontosabb hagyományos érték. Amikor az emberek összegyűlnek az étkezéshez, annak rendkívül kivételes hangulata van, szinte szentség. Ha valaki a közös étkezésen nincsen ott, az nagy sértésnek számít. Ez a fajta falusias környezet egy nagyon jó ellenpontja a városi életnek, ahol az étkezés már mindenfajta intimitását elvesztette, ahol már nem ülnek közös asztalhoz az emberek – nyilatkozta lapunknak a szerző.

Karuza nemcsak ír a helyi specialitásokról, hanem maga is visz egy éttermet. Saját elmondása szerint nem fogadja szívesen a vendégeket. Itt az érkezőnek is kell adnia valamit. Az pedig igen ritkán fordul elő, hogy valakit körbeugrálna. Terasza a gyorséttermekkel szembeállítható úgynevezett „slow food” étterem. Nem lehet csak úgy váratlanul megjelenni, a férőhely korlátozott.

Karuza minden alapanyagot helyben állít elő, még az olajbogyó is saját. Ez az a hely, ahol a turisták ki tudnak szakadni megszokott környezetükből. De csak egy röpke pillanatra. Karuza szerint ez olyan, mint az orgazmus: rövid ideig tart, de mindenki vágyakozik rá. Alternatív mennyországot kínál a vendégeknek, ételei valódi alapanyagokból készülnek, de egy hamis képet táplálnak.

A szerző szerint a turisták által keresett Paradicsom még mindig létezik, és létezni is fog, de csak az eszményeinkben. A szigeti élet már megváltozott, a hagyományos foglalkozásokat felváltotta az ipari turizmus.

– A kulturális identitásunk a hagyományban gyökerezik. A hagyomány megszakadt, így az identitásunk is, illetve a múzeumokban, prospektusokban található.  Az, amit az emberek a szigeten találnak, már csak egy képe a régi hagyományos életmódnak, és nem a valóság. Az itt élők számára a sziget nem Paradicsom, hanem egy hely, ahol boldogulni kell. A turisták fellelkesülnek egy olyan ember láttán, aki még kapával műveli meg a földet, de ez csak a látszat. Amíg igény mutatkozik a földi Paradicsomra, mi fenntartjuk ezt a mítoszt – tette hozzá.

A “Szigetlakók” olvasása közben a szereplőkkel együtt szagolunk bele a levegőbe, és azon töprengünk, vajon bórára fordul-e az idő. Érezzük, ahogy ring alattunk a hajó, együtt vándorlunk egyik szigetről a másikra, és derűsen üdvözöljük a mi szigetünkre érkezőket. Magunkhoz hívjuk őket, és úgy bánunk velük, mintha régi ismerősök lennének.

A mozgalmas nyár után jön a tél, amikor már csak az igazi szigetlakók maradnak, mindenki által elfeledve. Vannak olyan pillanatok, amikor felülkerekedik a düh, amiért felparcellázva eladtuk a szigetet. Nem léphetünk be oda, ahol a gyerekkorunkat töltöttük, mert valaki angolul kiabál, hogy ez már magánterület. Mi is olyanokká válunk, mint az európai turisták, akik ráadásul lenéznek minket. Velük ment el a nyarunk, és nekünk csak a tél maradt. A gyerek az ausztrál barátaival beszél az interneten, a nagypapa rosszul lesz, ha elmegy az adás a tévében, és amúgy sem tudunk egymással mit kezdeni, ha nincs áram. Mi értelme maradni?

A könyv egészében azt az érzést nyújtja, hogy minden nehézség ellenére nem szabad és nem lehet elhagyni a szigetet. Habár emellett is lennének érvek. – A sziget elnéptelenedik. A szülők a gyerekeiket próbálják minél távolabb küldeni. Nincsen munkalehetőség a turizmuson kívül, de ez sem lehet hosszátávú megoldás. Ahhoz, hogy egy közösségnek megmaradjon az összetartó ereje, tizenkét hónapon keresztül kell valahol dolgozni, és nemcsak három hónapot, amíg a turistaszezon tart. A visi lakosok is turisták lettek a saját szigetükön, hétvégi embereknek hívják magukat – mondta Karuza, aki szintén nem „teljes állású” szigetlakó, három-négy hónapot tölt Visen, amúgy Zágrábban él.

Egyébként az író magánéletéről nem lehet sok mindent tudni. Amikor nem ír, és Visen van, kihasznál minden lehetőséget, amit a sziget nyújt: foglalkozik borászattal, olajbogyótermesztéssel és halászattal. Másokat is erre ösztönöz, és létrehozta A kis és távoli szigeteken való túlélés alternatív módszereinek multimediális mobil kutatóközpontja elnevezésű civil szervezetet. A szigetlakókat próbálja rábírni arra, hogy valósítsák meg saját elképzeléseiket, és tegyék ismét élhetővé a szigetet.

A szigetlakó lét romantikája illúzió. Van, aki Robinson Crusoe lett a saját szigetén, más lakók vendégekké váltak az otthonukban. A novellákat olvasva mégis arra gondolunk,  jó lenne legalább egyszer megkóstolni azt a saját termesztésű olajbogyót. Elhinni, hogy a közösség nemcsak a turistaszezonra áll össze, s úgy érezni egy csónakban borral a kezünkben, hogy van időnk. Mint a tenger.