Pedig most nem a Beatles állt a színpadon – John Lennon és George Harrison már nincs is köztünk –, hanem a Twist & Shout Revival Band játszott harminc dalt. A Fab Four első kislemezétől számított ötvenedik évben. Ám – meghatott papákon, mamákon, sőt Grossmuttereken és Grossvatereken kívül – tinédzserek is tomboltak a show alatt és után, mert a hatvanas évek beatmuzsikája, melyről szüleink azt mondták: „nem is zene”, most már nyilvánvalóan klasszikus és örök életű.

Yeah, yeah, yeah

Azt sejtettem, hogy a B oldalas, ám nem B kategóriás Thank You Girl nem szerepel majd a programban, de például a From Me To You-ra fogadtam volna. Micsoda bőség: még az utóbbi is kimaradt a harmincból… Pedig az volt a Beatles második Number One-ja 1963-ban, sőt egy-két brit toplistán egyenesen az első (a többin a Please Please Me-vel debütáltak az élen a rajongott boyok).

„Spitzenklasse!” (Csúcsminőség!) – írták az All You Need is Love című musicalről az osztrák, német, svájci lapok (akár régen az igazi zenekarról), mert ez a szerény keretjátékú, ám hangzásában annál üdítőbb „Classical Mistery Tour” leginkább német nyelvterületen hódít. Nem a Beatles hajdani hamburgi – egyebek közt a korántsem a gyerekeknek játszó Bambi mozi meglehetősen zűrös szomszédságával járó – szerződései miatt, hanem azért, mert a producer az a Bernhard Kurz, aki fivérével, Friedrichhel közösen vitte színre Németországban Andrew Lloyd Webber darabjait (a Macskákat 1986-ban történetesen Hamburgban), és ő menedzselte azt a show-t is, melyben Elvis Presley-től Michael Jacksonig megannyi, már elhunyt rock- és popsztár „elevenedett meg”.

A telitalálat most Tony Kishman. Úgy néz ki, mint McCartney (de legalábbis az öccse), és majdnem úgy nyomja, akár a nagy Paul 1964 tavaszán, amikor az amerikai toplista első öt helyét kizárólag Beatles-dalok foglalták el (1. Can’t Buy Me Love, 2. Twist And Shout, 3. She Loves You, 4. I Want To Hold Your Hand, 5. Please Please Me). Kishman egyébként amerikai: szülőhelye Tucson, Arizona állam, amelyet a nagy négyes megénekelt a Get Backben („Jojo left his home in Tucson Arizona”). Szintén amerikai „Lennon”, azaz Jim Owens, valamint „Ringo Starr”, vagyis Carmine Grippo, míg „Harrison”, illetőleg John Brosnan Melbourne-ben nőtt fel, és Londonban él. Végre egy „angol”…

Habár ezek a fiúk érzik Liverpoolt. Nem az a lényeg, hogy rendre a Beatles különböző időszakaiban használt ruhákban jelennek meg – a Bors őrmester-album számait például a nagylemez borítóján látható szerelésben játsszák –, hanem az, hogy nagyon úgy szólnak, mint a gombafejűek. Akkor és ott. Mert Kurz és csapata jól gondolta: nem a huszonegyedik századi technika, hanem a hatvanas évek soundja és feelingje a fontos. Hogy két órán át valóban mindenki hatvannégyben, hatvanötben, hatvanhatban legyen.

Ez egyszerű dublőrökkel, imitátorokkal nem megy: szuperprofi muzsikusok kellenek hozzá.

Na persze: azon a „nem is zene” zenén kívül…