Meglátogatta Franciaországban az ikertestvérét (az ő férje echte francia – mondja hamiskás mosollyal Claire Hunyadi), és vitt magával szép adag magyar szalonnát. Rendeztek hát szalonnasütést, de a francia férj magán kívül volt a felháborodástól: ekkora darab zsírt megsütni és kenyérre csöpögtetni?! Tíz perccel később odasomfordált Claire-hez: nagyon jó illata van, megkóstolhatom?

Érthető ezek után, hogy Claire Hunyadi szerelmei félig magyar, félig francia férfiak. Ott van mindjárt az exférje, akinek az apja magyar, az anyja francia, és ő is Magyarországra költözött. A magyar férfiakból Claire hiányolja a francia oldalt, és fordítva. – Nekem kétnyelvű, kétkultúrájú emberekre van szükségem. Álljak le elmagyarázni a francia barátomnak, hogy mi az a pogácsa? – kérdi nevetve.

Magával ragadó jókedvét nem tudni, melyik oldalról örökölte. Magyar szülőktől született Strasbourgban, és úgy került óvodába, hogy egy szót sem beszélt franciául. A strasbourgi bölcsészkaron francia irodalmat tanult, de kívülről tudta a Himnuszt és a Szózatot is.

Claire szüleit a nem éppen vidám XX. századi történelem sodorta Franciaországig. Az édesanyjának csendőr volt az apja, így a második világháború után semmilyen rendes állást nem kapott. Az édesapja arisztokrata család sarjaként nőtt fel, emiatt mindenét elvették. Mindketten elhagyták Magyarországot, és menekültekként találkoztak 1949-ben Belgiumban. Ezután Svájcba mentek. – Én egy „Made in Switzerland” vagyok – kacag jóízűen Claire Hunyadi, aki már Franciaországban látta meg a napvilágot. Gyorsan helyesbít: nem is én, hanem mi, merthogy van egy ikertestvére, a jelenleg Dijonban élő Anne.

Tolmács-fordító lesz, hogy kihasználja a kétnyelvűségét – határozta el Claire az egyetem után. És jött a meghatározó budapesti epizód: 1985-ben ideutazott, hogy az ELTE-n elvégezzen egy kétéves képzést, majd visszatért Franciaországba.

Budapest azonban rettentően hiányzott neki. Már kiskorában is azt mondogatta, hogy itt fog élni. A nyári vakációkat mindig Magyarországon töltötte. A Loire menti kastélyokat vagy az Azúr-partot sosem látta, Tiszapüspökit viszont úgy ismerte, mint a tenyerét. Még most is a fülében cseng, ahogy a nagynénje azt mondja: „Ha belefúttok a vízbe, haza ne gyüjjetek!” És 2001-ben valóban Magyarországra költözött, a négy Hunyadi gyermek közül egyedüliként. A testvérei egymás között franciául beszélnek.

Az anyanyelve a francia, noha az anyjától magyarul tanult meg: Claire ma is ebben a különös helyzetben él. Amelyet a hatéves lánya, Rosalie-Rozália is örökölt: az anyanyelve a magyar, pedig az anyjától a franciát kapta örökségbe. A helyzetet megkönnyítendő, a Hunyadi családban minden gyermek lefordítható nevet kapott. – Képzeld el, ha Franciaországban Gyöngyvérnek kereszteltek volna el! – hahotázik Claire, akinek már a családnevét is alig tudják kiejteni a franciák.

Ékszereket forgalmazó francia cég megbízottjaként jött Magyarországra, ám az itteni piac meghódítása végül elmaradt; új állás után nézett. Megkönnyítette a dolgát, hogy a szülei lakásában lakhatott. Az anyjának Tisza néven magyar étterme volt Strasbourgban, és a megfelelő borok hozzávalók megvásárlásához gyakran ingázott Budapestre, ahol kis lakást is vett. Claire átnyergelt a helyi francia nyelvű újsághoz, amelynek újságírója már volt elég, ezért közölték vele: adjon el inkább hirdetéseket! Belevágott, és néhány hónappal később már a lap kereskedelmi igazgatója lett.

A Corvinus Egyetem volt a következő állomás, ahol Claire anyanyelvi lektorként tanított. Miután a férjével szétváltak, ott maradt a tanári jövedelmével, amelyből a rezsit is alig tudta fizetni. Ráadásul el kellett tartania az előző kapcsolatából született nagyobbik lányát is, aki ma már húszéves, és Franciaországban él. Ekkor vetette bele magát a fogászati turizmusba, ezen a területen több cégnek is dolgozott már.

Nem tér vissza Franciaországba: ebben egészen biztos. Itt született a második lánya, a tanítást az egyetemen nagyon megszerette – és különben is, negyvenes-ötvenes éveiben járó nőként menjen haza, és kezdjen mindent elölről?

– Francia vagyok – jelenti ki teljes határozottsággal. Franciaországban ezt annyival egészíti ki: magyar származású. Ám beismeri, hogy magyarul nem tanult meg tökéletesen, és a beismerést jól hallható francia akcentusa is alátámasztja. A magyar néptánc és a népzene a gyermekkora szerves része volt, attól viszont tizenhat éves korában majdnem elájult, amikor Magyarországon kezet csókoltak neki; Franciaországban sosem látott ilyesmit.

Tolmácsként olyan írókkal, művészekkel hozta össze a sors, akiket amúgy nem ismerhetett volna meg.

– Találkoztam például Bacsó Péterrel vagy Tarr Bélával. Olyan világba kerültem, amelybe sosem jutok el, ha Claire Hunyadiként Franciaországban élek – vélekedik. Az én Magyarországom címmel meghirdetett francia nyelvű irodalmi pályázaton második helyezést ért el néhány évvel ezelőtt. A több száz pályaműből az ikertestvére által írt szöveg a tizenhatodik lett.

A lázadás: ezt nevezi francia karaktere legfontosabb részének, főként Magyarországon. A magyarokat kissé birkáknak találja, akik meghunyászkodnak, és semmiért sem emelik fel a szavukat. A mai napig feldühíti, amikor valamilyen hivatalba ügyintézni megy, és nem tud szemtől szembe beszélni a másikkal – ehelyett jó mélyre le kell hajolnia, hogy az apró üvegablakon át megalázkodva elmondhassa, mit szeretne. Különös keverékként szembesült Claire azzal is, hogy a magyarok egyszerre tartják magukat a legjobbaknak, és szenvednek kisebbségi komplexusban.

Mégis élvezi a benne rejlő kettősséget. Akárhányszor hazatér Budapestre, felmegy a Citadellához, lenéz, és azt érzi: otthon van. Amikor pedig hazatér Strasbourgba, felmászik a katedrális tetejére, és tudja: otthon van. A magyar vendégeinek francia, a francia vendégeknek magyar ételeket főz. Magyarország azonban jobban hiányzik neki, amikor nincs itt. Egyedül azt nem szereti, hogy az emberek szomorúbbak a budapesti utcákon; ha véletlenül beleütközik valakibe, a strasbourgi „ó, bocsánat, nem akartam” helyett inkább a „k... anyád” hangzik el.

Budapesten hódolhat igazán szenvedélyének, az éneklésnek is. Gyermekkora óta imádja az operát, és egy itteni barátja segített neki énektanárt találni az Operaházban. Amikor Tordai Éva először hívta egy koncertre, Claire Hunyadi a szívéhez kapott: „Hogy én híres operaénekesekkel együtt lépjek fel?!” Mire a tanárnő annyit válaszolt: „Te francia sanzonokat fogsz előadni.” Így is történt. Claire óriási sikerrel énekli olyan klasszikusok dalait, mint Edith Piaf, Yves Montand vagy Jacques Brel. – Ez az én doppingszerem. Feldobja az életemet – vallja be. Egy budapesti francia étterem, a Bistro 181 is felkérte már, hogy sanzonesttel lépjen fel.

Bár hivatalosan is szeretett volna magyarrá válni, és kérte az állampolgárságot, ez a terve kudarcba fulladt. Rengeteg hivatalos papírt kellett beszereznie és Franciaországból ideküldetnie, ám végül minden dokumentum összegyűlt. Majd jött a végső csapás: az ügyintéző odavetette, hogy lejárt a születési anyakönyvi kivonata, mivel már három hónapnál régebbi. Claire Hunyadi, a „lázadó” érvelni próbált, hogy a születési helye és időpontja az elmúlt három hónapban sem változott – de hiába.

Maradt, aki volt: francia.

Névjegy

CLAIRE HUNYADI Strasbourgban született 1961-ben magyar szülőktől. Az apja a francia Nemzeti Tudományos Kutatóközpontban (CNRS) dolgozott turkológusként, az anyjának magyar étterme volt. Claire a strasbourgi bölcsészkaron francia irodalmat, a budapesti ELTE-n fordítást-tolmácsolást tanult. 2001-ben költözött végleg a magyar fővárosba, három testvére Franciaországban maradt.