A Piano Texas nemzetközi akadémia és fesztivál amatőr tagozata résztvevőinek Ungár Tamás zongoraművész-professzor, az idén immár harmincegy éves nyári program alapítója és ügyvezető igazgatója, a Texas Christian University magánegyetem tanára egyetlen tétel közös játékot tud biztosítani a profikkal. Ennyiért, a csipetnyi Chopinért vagy Schubertért is igen hálásak; az utóbbi életműve a Piano Texas idei témája. – A zene szeretete fűti őket, és ez átragad a fiatalokra. Olyan nekik a profikkal játszani, mintha te meg Pelével fociznál – mondja az 1978 óta Texasban tanító Ungár, Lili Kraus és Sebők György zongoraművészek egykori tanítványa. Pedig a Piano Texas a legprofibb zongoristák találkozóhelyévé is vált az elmúlt évtizedekben. Az olyanokévá, mint a kínai csodagyerek Li Yundi, aki a legfiatalabbként, tizennyolc évesen nyerte meg a Chopin-zongoraversenyt.

Ungár Tamás. Liszt az álma

Amerikában tavaly nagy vihart kavart Amy Chua, a Yale Egyetem jogászprofesszornőjének könyve, A tigrisanya harci dala. Az ázsiai-amerikaiak sokszor könyörtelen, teljesítményközpontú nevelési elveiről szól, a többi közt a rogyásig tartó hegedűórákról. A világban sokfelé megforduló Ungár már kamaszkoruktól látja, tanítja a kínai tehetségeket is, mégpedig az egyik pekingi konzervatóriumban. 2006 óta a mesterkurzus a tíznapos októberi „aranyhétre” esik Pekingben, a China Conservatory of Musicban. Európaiak, amerikaiak versengenek, hogy ők is jelen lehessenek. – 38 millióan zongoráznak. 1989 előtt a kínaiak még azt kérték, én vigyem a kottát, most viszont ott veszem, mert a nagy kiadók töredékáron, pár dollárért kínálják a hihetetlen kereset miatt – meséli. A tehetségeknek a kilenc konzervatórium valamelyikébe kell bekerülniük, az a választóvíz. „Látok anyát, aki örömében sírja, csókolja a függönymögötti, anonim versenyvizsgán bekerült gyerekét, a másik viszont felpofozza, mert kimarad.” A konzervatóriumban délig leadják nekik az általános ismereteket, majd ebéd utántól a zongorán gyakorolnak, akár villanyoltásig, este tízig. „Az ma már sajnos nem megy, amikor mi, európaiak, magyarok, abban élünk, és azt hirdetjük, mi a szívünkben érezzük Beethovent, Lisztet vagy Chopint, mert ők is innen valók voltak. Ez a múlté. A rengeteg gyakorlás, a nagyon kemény munka magabiztosságot ad annak is, aki a fentieket nem mondhatja el magáról.”

A zenei szakma olyan tömegessé vált Kínában – magyarázza a 66 éves Ungár –, hogy korábban az ottaniak külföldön próbáltak szerencsét, majd hazaszivárogtak, s most már gyakorlatilag lehetetlenség a nagyobb városokban a szakmában elhelyezkedni.

És Magyarországon? Ungár, aki a pesti Zeneakadémiára is járt, csendesen azt mondja, senki sem próféta a saját hazájában. Álma egy itteni Liszt-fesztivál, „de igazi”, ahol nemcsak a gyorsaság és a technikai virtuozitás szempontjából tekintenek zeneszerzőnkre. Mert Liszt Ferencnek nem csak a repülőtérben, vagy Mozart módjára „csokoládéban” kimerülő márkanévvé kellene válnia Magyarországon – vallja. Addig is: amerikai diákokat hoz ide nyaranta, nyári kurzusra. Egyedül ennek semmi köze a zenéhez: az Országházat, a Terror Házát vagy éppen a budai Marxim vendéglátóhelyet tanulmányozzák, hogy minél többet tudjanak meg a világ e különös szegletéről.