Tom Wolfe mondta még 1965-ben: A Beatles meg akarja fogni a kezed, a Stones fel akarja gyújtani a városod. Nyilván nem lehet kézen fogva gyújtogatni. Nálam is viszonylag hamar eldőlt, hogy a gombafej helyett a kiötlött nyelv lesz a jelem az élet nagy óvodájában. És akkor már nem kell sokat várni, hogy valamilyen ködös házibuliban teli tüdőből „getnózzak”, méghozzá úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy mit jelent, mert csak éreztem, hogy itt valamiféle örök elégedetlenség kiáltja magát világgá.

Mick Jagger

Most persze fel kellene eleveníteni a nagy találkozást, az 1962-es mágikus esztendő mágikus pillanatát, mikor a két osztálytárs Mick Jagger és Keith Richards összefut Brian Jonesszal, majd elkezdjenek gyakorolni, és nevet válasszanak Muddy Waters egyik dala nyomán. Legek egész sorát kellene feleleveníteni az (I Can’t Get No) Satisfaction-től Jagger lovaggá ütéséig, 22 sorlemezt, több mint 200 millió eladott hanghordozót, rekordbevételű és legendás turnékat, drogokat és hárfát. Balhékat és balhékat. Ezt hagyjuk meg inkább a zenetörténetnek.

Miközben talán őket a legnehezebb definiálni. Volt, amikor a világ legjobb rockzenekaraként emlegették, de igazából, és beismerem, ez most kicsit furcsán fog hangzani, sosem a zenéjük miatt bolondultam értük. Már ha a zeneiségre úgy gondolok, mint agyas dallamok, elálló kisujjú riffek halmazára. Nem voltak zeneszerző zsenik, ez biztos. Néha maguk is eltévedtek a saját zenéjükben, főként a belőtt, folyékony Richards, akiről könnyű elhinni, hogy a stúdión kívül egyetlen tiszta hangot sem volt képes lefogni. De hát nem is kell. Mert hol van ettől a koszos garázszajtól a Led Zeppelin vagy a Deep Purple monumentalitása, a Stairway To Heaven költészete vagy a Child In Time katedrálisa? Hol van a Pink Floyd elszállt töprengése, a nagy ívű Shine On You Crazy Diamond, amelyben kétszázszor is végig lehet hallgatni, hogy miként lép be a dob? Mindegy. Volt helyette 12 perc Going Home, ami az első kiadott jammelés, áradó, felszabadult életérzés. A Stones maga volt a nyerssesség, az összekócolt zűrzavaros lázadás, valami, amitől ösztönösen mozdul a láb. Erő, de nem olyan átütő, mint az AC/DC-ben. Tudtuk, hogy nem őrültek, nem sátánisták, nincs itt semmiféle Black Sabbath-féle trükk, de világos volt, hogy az ördöggel teáznak délután ötkor. Volt bennük valami, amit szintén nem nagyon lehetett megtanulni, ahogy John Bonham ritmusait, Jon Lord futamait. Csak nehéz volt rámutatni, hogy pontosan mit is nehéz megtanulni tőlük. A szembenállást, a csúfondáros kívülállást, ezt a koszos zenét, ami mégis megbolondít?

Bedobtak a turmixba szinte mindent, ami a piacon volt: bluest, rock and rollt, punkot, aztán később diszkót meg reggae-t is, aztán lett ez. Stones, egy eredeti, fanyar koktél. És tényleg úgy vagyok vele, hogy szinte mindegy, hogy a Jumpin’ Jack Flash vagy a Ruby Tuesday megy, a Don’t Stop vagy a Rough Justice ugyanúgy ütöm a taktust, és kész. Mert valahogy, és ez is megérne egy misét, az ötven év alatt, nem igazán volt kínos pillanatuk, felvállalhatatlan albumuk, a rossz különféle árnyalatai voltak, és ezt a legjobb értelemben mondom. Még mindig könnyesre röhögöm magam az Angie-n, meghatódom a Miss Youn, beindulok a Honky Tonk Womanre és ezerszer is beleélem magam a Saint Of Me-be, mert az hétszentség, hogy senki sem csalogatja elő belőlem a szentfazekat.

Itt vannak ötven éve, és ez a legjobb, ami történhetett velünk a paradicsom elhagyása óta. Hiszen még elhinnénk magunkról, hogy angyalok vagyunk. De így van valamink, amit újra és újra kiölthetünk a világra, a Teremtőre, önmagunkra. Emberré váltunk, ha nem is úgy, ahogy az megvolt írva.

Forty Licks, így nevezték el a nagy dalokat összegyűjtő dupla válogatáslemezt.

Van még mit tanulnunk az antiprófétáktól.