Az olvasó az ilyen művet hajlamos némi kétkedéssel fogadni. Különösen akkor, ha a könyv borítóját nézegetve rögtön azzal szembesül, hogy a szöveghez hazánk első számú sztárpszichiátere, Csernus Imre fűzte hozzá jegyzeteit. A Toxikoma azonban kifejezetten élvezhető szöveg, remekül megírt, hol humoros, hol nyomasztó, de minden esetben életszagú történetekkel – egyszóval nem tartozik a celebirodalom könnyen felejthető kötetei közé.

A rendszerváltást követő évtized szabadságtól és különféle tudatmódosító szerektől megmámorosodott Budapestjén Vergiliusként kalauzolják az olvasót a könyvben megjelenő figurák, többek között a Gitáros, a Bokszoló, a Csíkos Fürdőköpenyes, a Rómeó, no meg a regény talán legmókásabb, egyben legszomorúbb alakja, Led Zeppelin. Ők már a regény első fejezetében megjelennek, amely a herointól vett végleges búcsú utolsó egy hónapját, az egykori Lipótmezői Elmegyógyintézet pszichiátriáján végigcsinált rehabilitációs kezelést meséli el.

– Minden történet igaz, amit leírtam a könyvben. Egyszerűen nincs elég fantáziám ahhoz, hogy ilyeneket magamtól kitaláljak – válaszolja a negyvenkét éves színész a sztorik hitelességét firtató kérdésre.

Pedig a szó szerint húsba vágó történetek csak ezután jönnek. Szabó Csernus Imre egyik hasonlatára építi fel a regényt, amely szerint a drog egy többosztályú kocsikból álló vonat. A drog esetében azonban az első osztály után nem a mozdony következik. Hanem a halál.

A Toxikoma is ilyen út, azzal a különbséggel, hogy itt nem halállal vagy teljes összeomlással végződik minden. Ott vagyunk a kezdeteknél, a késő kamaszkori házibuliban, ahol a főhős az elsőket szippantja egy füves cigiből, majd fokozatosan csúszik lefelé a marihuána fojtogató, savanyú füstjében. Aztán felszállunk a szerelvény többi osztályára is, miközben a filmszerűen pergő események háttereként hol a Képzőművészeti Egyetem, hol a Katona József Színház, hol Berlin vagy Thesszaloniki utcái jelennek meg. No meg a drog: az LSD, amelytől az ember épülő katedrálisokat hallucinál a Kodály Köröndre. A máktea, amely borzalmas íze ellenére a lelki és szellemi megbékélés addig teljesen ismeretlen fokára repíti használóját. Végül pedig a heroin, a mozdony előtti utolsó állomás, melynek hatásához egyetlen orgazmus, szépségélmény vagy józan boldogság sem mérhető.

A Toxikoma legfőbb erőssége a karakterek és a sztorik változatossága: akad köztük megbocsátó színházigazgató, szerető feleség, piros terepjárós heroindíler és a szétdobált injekciós tűkben még némi maradék anyag után kutakodó, lecsúszott drogos is. Szabó Győző a könyv bemutatóját tartja egyébként élete egyik legnagyobb élményének. Kiss Tibor, a Quimby kábítószerek poklait kívülről-belülről ismerő énekese és Szabó tizenöt éves lánya adta elő a Most múlik pontosant, az anyagtól való elszakadás és a valóságba való visszatérés himnuszát, amely egy rehabilitációs drogklinikán íródott.

A könyvet záró Csernus-eszmefuttatás kapcsán, mint minden volt drogosnál, felmerül az újrakezdés veszélye. Szabó erről így beszél: – Sokszor érzem azt, hogy legszívesebben újra szétcsapnám magamat. És azt hiszem, fogom is még, úgy nyolcvanéves korom környékén. De szeretem az életemet annyira, hogy nem dobom el magamtól. Addig is, ha el akarok szakadni a világtól, akkor a magányba vonulok. Mezítláb sétálok a pázsiton, vagy motorozom. Ez a legjobb. Megérkezni valahová, egyedül.

A könyv borítójához készült portré Szabó GyőzőrőlFOTÓ: MIKLÓSKA ZOLTÁN