A két kormány mindent bevetett. Tavaly a tudományos újságírók dohai világkongresszusára a dél-afrikaiak például hatalmas delegációval érkeztek, és egy látványos műsor keretében a tudományos ügyek miniszter asszonya olyan programbeszédet mondott, amiből csak az nem derült ki, hogy a pályán rajtuk kívül mások is starthoz álltak. Pedig az a nemzetközi nonprofit szervezet, mely tavaly decemberben manchesteri székhellyel épp a beruházás összefogására jött létre, végül is dodonai döntést hozott.

Ennek lényege, hogy a kisebb-nagyobb csoportokban elhelyezett, parabola formájú antennákat nem egy országban fogják telepíteni. Sőt a két fő versenyző, Ausztrália és Dél-Afrika mellett a fekete kontinens nyolc országát (Namíbiát, Botswanát, Mozambikot, Zambiát, Madagaszkárt, Mauritiust, Kenyát és Ghánát), valamint Új-Zélandot is bevonják a hatalmas építkezésbe. (Az északi féltekén a rádióadatok szempontjából ennyire zavarmentes régiót nehezen találhattak volna, ezért esett a választás a kietlenebb, a civilizáció hatásaitól távol eső déli területekre, ahonnan viszont a tejútrendszer központi régiói kiválóan vizsgálhatók.)

De mi is ez a Square Kilometre Array (SKA) nevű létesítmény, melynek teljes költsége előreláthatólag 1,5 milliárd euró lesz, és az első egysége 2019-ben kezd működni? Nevéből következően valaminek négyzetkilométernyinek kell lennie, s az a felület, ami valóban 3 négyzetkilométert tesz majd ki, nem más, mint a 3 ezer hatalmas tányér teljes felszíne, melynek egyidejű használatával megsokszorozódik a rádiótávcső-rendszer érzékenysége, azaz egyre halványabb, távolibb objektumokat lehet vele megfigyelni.

Számítások szerint ez a mai legjobb hasonló berendezéseknél ötvenszer lesz jobb, az égbolt pásztázásának sebessége pedig az eddigi rekordot tízezerszer múlja majd felül. De nemcsak a távcsövek felülete számít, hanem az is, milyen távolságra helyezkednek el egymástól. Ez ugyanis a kapott rádiókép felbontását határozza meg. Ha például két, egymástól 500 kilométerre lévő távcső mérési eredményeit „kapcsolják össze”, az olyan éles képet ad, mint amilyet egy 500 kilométer átmérőjű rádiótávcső képes készíteni.

Tehát minél távolabb lesznek a távcsövek, annál élesebbek lesznek a képek. Egy ilyen műszeregyüttes korábban elképzelhetetlen lehetőséget nyújt a csillagászok számára a Föld típusú bolygók vizsgálatára, a pulzárok és a fekete lyukak kutatására, annak tanulmányozására, hogyan alakultak ki az első csillagok és galaxisok az ősrobbanás után, emellett működése segíthet a sötét energia és a kozmikus mágneses terek eredetével kapcsolatos ismeretek felderítésében is. (Igaz, a SKA nem csak antennatányérokból áll majd. Az alacsonyabb frekvenciákon egyszerű dipólantennák sorozatát telepítik, amelyek egyszerre akár több irányba is „nézhetnek”.)

A döntéssel kapcsolatban, melyet a SKA Organisation egyébként az amszterdami repülőtér egyik tárgyalójában hozott, Frey Sándor csillagász azt emelte ki, hogy politikai és pénzügyi, technikai okokból minden felet megpróbáltak kielégíteni. A két versenyző országban ugyanis már az elmúlt években olyan beruházásokat végeztek, amelyeket kár lett volna veszni hagyni, most viszont beépítik őket az épülő rendszerbe.

A lehetséges telepítési helyszíneket vizsgáló bizottság által favorizált Dél-Afrikában például már létezik hét darab 13,5 méteres átmérőjű antenna, Nyugat-Ausztráliában pedig az eddig felépített 36 darab 12 méteres antenna lesz a rendszer része. Ez persze még csak töredéke a teljes kiépítettségnek, ám ennek Frey Sándor szerint még sehol sincs meg a pénzügyi fedezete. A SKA Organisation tagjai a két főszereplő mellett Kanada, Kína, Olaszország, Hollandia, Nagy-Britannia és Új-Zéland, de az egész beruházás előkészítő munkálataiba húsz ország kapcsolódott be, többek között Oroszország és az USA is.

Az adakozást nem csak, vagy nem elsősorban a tudományos haladás motiválja, hanem az az óriási műszaki fejlesztési és ipari beruházási igény, amit a rendszer megkövetel. A megrendelésekből sok ország ipara szeretne részesedni, egyebek mellett az informatikai szektor, mely óriási, jól hűtött szuperszámítógépeket szállít, s az energetikai ágazat, mely komplett erőműveket. Ausztráliában azon dolgoznak, hogyan lehetne például a napenergiát felhasználni, de az antennatelepek közti kábelezés is nagy kihívást jelent.

Egyes szakemberek szerint a távcsőhálózat elemei és a központi számítógépek között akkora adatforgalom zajlik majd, mint ma az egész interneten. Bár a szakemberek rengeteg felfedezést várnak a SKA-tól, egyebek mellett a hidrogénnek a legelső csillagok keletkezése idején kibocsátott rádiósugárzását vagy az anyag első pillanatok utáni csomósodásának hogyanját. A tudományos fejlődés váratlansági faktora azonban sok mindent keresztülhúzhat.

Frey Sándor ennek illusztrálására a Hubble-űrtávcső tervezési időszakát említi: akkor is listát készítettek a teleszkóp várható felfedezéseiről. Amikor aztán tíz év múlva ezt összevetették a tényleges eredményekkel, óriási meglepetésre kiderült, hogy ezek közül a legtöbb nem is szerepelt az előzetes lajstromon.

Információk rádióhullámokon

A rádiótávcső nem „igazi” teleszkóp, mert nem fénysugarakat fog fel, segítségével hosszabb hullámhosszú elektromágneses sugarakat, rádióhullámokat érzékelhetünk. A sugárzó égitestek a fénysugáron kívül rádióhullámokat is kibocsátanak, s e felfogott hullámok olyan információkat hordoznak, amilyeneket a fény nem tud továbbítani. A rádiótávcső paraboloid antennája egy fémhálózat, mely a ráeső rádióhullámokat a tányér gyújtópontjában elhelyezett vevőre gyűjti össze. A jobb hatás miatt rádiótávcsősorokat használnak, mint amilyen a SKA is lesz.

Fantáziakép a tervezett beruházásról