„Az egyik csoportterápián arra kértem a sor szélén ülő fogvatartottat, hogy nyissa ki az ablakot. Nekem természetes volt hogy őt kérem meg, hiszen ő ült a legközelebb hozzá. De meg sem mozdult. Hátra fordította a fejét, és csak annyit mondott: Ki kéne nyitni! Mire tőle jóval távolabb felugrott a székéről egy ember, és gyorsan kitárta az ablakot. Ezernyi ilyen apró mozzanatból áll össze az a szövevényes, hierarchizált viszonyrendszer, amely a börtöntársadalmat jellemzi.”

A példáknak valóban se szeri, se száma. Erről bárki meggyőződhet majd, ha kézbe veszi Fiáth Titanilla várhatóan idén ősszel megjelenő Börtönkönyv című kiadványát. Magyar nyelven ez lesz az első olyan tanulmánykötet, ami a börtönök világát nem csupán pszichológusi, hanem kultúrantropológusi szemszögből is megpróbálja elemezni. Fiáth Titanilla ugyanis a magyar nyelv és irodalom mellett e két szakterületen szerzett diplomát.

Erről csak kevesen tudnak, mivel az egzotikus szépségű szőke hölgyet a legtöbben eddig csak MC Titaként ismerték: ő volt a 2009-ben megszűnt, ám előtte zajos sikereket elért Ludditák nevű rapzenekar szövegíró-frontembere.

Zűrös egy csaj. Ő úgy inkább fogalmaz: érzékeny és problémás. Pedig felnőttként már jóval szelídebb, mint amilyen kamaszkorában volt. Hosszú ideig nem találta a helyét. Nem is lehetett könnyű egy olyan családból érkezni, amely arisztokrata felmenőkkel büszkélkedhetett (Titanilla apai nagyapja, Fiáth Géza bárói, nagymamája, Serényi Marianne grófi származású volt), ám a főnemesi életforma emlékéből alig maradt valami az 1970-es évekre.

Sokkal inkább a vidéki lét (bátaszéki általános iskola, bajai gimnázium) határozta meg a fiatalkori élményeit. Amiben nyomasztó és fenséges pillanatok keveredtek egymással. Kamaszként valósággal menekült a kisvárosi miliőtől, egyfolytában Budapest nyüzsgéséről álmodott. Amikor viszont felnőtt fejjel bejárta a Közel-Keletet, az arab nagyvárosok utcáin a bátaszéki forró nyarak nyugalmát, tisztaságát, szépségét vélte felfedezni. Felcseperedve nemes küzdelmet vívott a származásával.

Egyetemistaként úgy érezte, szembe kell néznie a gyökereivel, ezért „otthonról hozta” a kultúrantropológusi szakdolgozatának témáját. „A magyarországi arisztokrácia identitásának alakulása a második világháború után” című tanulmányát nehéz lenne öszszecsapott munkának minősíteni: öt éven át készült a megírására, ezalatt hetven interjút készített arisztokrata leszármazottakkal.

Részt vett egy főnemesi bálon, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének havonta megtartott ülésein, egy családi találkozón, valamint egy temetésen. Írását a laikusok számára is izgalmassá teszi, hogy érződik belőle a „kint is vagyok, bent is vagyok” kettőssége, a kívülálló társadalomkutató és az arisztokrata származását tudatosan vállaló riporter belső vívódása.

Titanilla zűrös kamaszkorát (amiről csak annyit mesélt, hogy főként azért nem alapított eddig még családot, mert nagyon jól emlékszik a saját tizenéves kezelhetetlen önmagára) viharos egyetemistalét követte. Persze nem az iskolapadban, ott muszáj volt „jó kislánynak” lennie, hiszen egyszerre végzett három „sokat olvasós” szakot, hanem az éjszakai életben. A kontrollált tombolás lehetőségét a Ludditák (Géprombolók) színre lépése hozta el számára.

– A rap, mint kifejezési forma kiskorom óta izgatott, de amikor a kilencvenes évek végén találkoztam Peer Krisztiánék Nyelvterület néven létrehozott rapformációjával, illetve a biciklis futárokból álló IMMC-vel, nem bírtam tovább magammal, elkezdtem saját rapszövegeket írni –mondja. – A húgommal közösen alkotott első számunkat játszani kezdte a Tilos Rádió, sőt meghívást kaptunk az adót támogató tabáni Tilosbulira is.

Az első fellépés feltehetőleg örök emlék marad, bár elsöprő sikerről nehéz lenne beszélni: a nézők üvegekkel dobálták meg a lányokat, sőt az erősítőjüket is kihúzták, hogy a rappelő csajok minél előbb abbahagyják a koncertet. A Ludditákról eleinte sokan azt gondolták, hogy valami performance-félét adhatnak elő a színpadon (esetleg összetörnek egy mosógépet vagy egy hűtőt), ám hamar kiderült, hogy a projekt lényegét az egyedi dalszövegek jelentik. A bizonytalan kezdés után aztán komoly sikereket értek el, három albumuk jelent meg, éveken át a hazai fesztiválok egyik sztárcsapatának számítottak.

Később a dolog leült, végül 2009-ben Titanilla lezárta a Ludditák történetét. – Két évig nem írtam új szöveget, az meg számomra vállalhatatlan lett volna, hogy évtizedeken át ugyanazokkal a számokkal lépjünk színpadra – teszi hozzá. Az írással azonban nem hagyott fel. Az elmúlt években a Forgács Zsuzsa által szerkesztett „nő-antológiákban” (Éjszakai állatkert, Szomjas oázis, A szív kutyája) bukkantak fel rapnovellái. Nem az akarat hiányzik az intenzívebb alkotáshoz, hanem az idő. Amióta 2004 óta pszichológusként munkába állt Baracskán, a Börtönkönyv megírására készült.

Már akkor tudta, hogy pszichológus akar lenni, amikor kamaszként autóstoppal járta be az egész országot. „A beszélgetős fajta stopposok közé tartoztam, tetszett, hogy rövid idő alatt pusztán a kommunikáció segítségével bármelyik sofőrt rá tudtam venni, hogy ott tegyen ki a kocsijából, ahol én szeretném. Mindig is foglalkoztatott, mi mindent kell megismernem a másik ember kultúrájából, társadalmi hátteréből ahhoz, hogy pontosan érthessem és beszélhessem az általa használt nyelvet.”

Ami egy börtönpszichológus számára kulcsfontosságú. Titanilla jelenleg a Budapesti Fegyház és Börtön alkalmazottja, egyéni és csoportterápiákat tart a fogvatartottak számára. A mindennapi munkája során gyűjtötte össze azokat a tudományos igénnyel rögzített interjúkat, feljegyzéseket, vizsgálatokat, amelyek a készülő kötete alapját adják. A könyvben olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a „tekintély kialakulása”, az „etnikai viszonyok”, a „nemi identitás és szexualitás” kérdésköre a börtönviszonyok között.

Kevés szabadidejében Titanilla leginkább utazni szeret. „A legjobb dolog az életben. Utazás közben általában megváltozik az ember személyisége, átmenetileg átalakul az identitástudata. Bejártam már Szí riát, Iránt, Törökországot, Egyiptomot. Igazából nem az arab kultúra vonz, hanem a Közel-Keleten járva mindig úrrá lesz rajtam valamiféle felszabadultságélmény.

Idehaza az egyik kedvenc időtöltése a vízipipázás. Részben terápiás céllal ül be rendszeresen a perzsa étterembe: 15 évesen szokott rá a dohányzásra, de a Ludditák miatt le kellett mondania róla. „A cigivel együtt nem bírtam a koncertekkel járó fizikai megterhelést. A vízipipa egyfelől pótolja a nikotint, másrészt ellazít és megnyugtat”. Azért az adrenalin se rossz. Mármint, amit a színpadon létezés hoz ki az emberből. Nem tagadja, hogy egy olyan embernek, aki már belekóstolt az önkifejezés intenzív formájába, nehéz attól végleg elszakadnia.

– Mostanában azon kapom magam, hogy hiányzik a koncertezés. Meg a dalszövegírás. A turnébusz hangulata. Viszont ha újra színpadra állnék, már nem szeretnék rappelni. A lendületes, rövid, ütős szövegek izgatnak. Talán egy punkzenekart kéne alapítani.

Idézet: „Prosztó módra nem értem, mert rossz a kód, már csak úgy jár az agyam, mint egy stroboszkóp, löki a szavakat: tűzoltó, rendőr, terelik a vadakat. Engem is átvilágítanak, mint reklámot a neon, ha már kaméleon, elhiszem, hogy Napóleon vagyok, de nem a bajszom leplez le, hanem a taj számom, hej, az identitásom csak egy hajszálon. És újra hajszák, hajrák, újabb piák és májrák, mindegy, úgyis az X-ekben hiszek, nem az Istenben, ez a mottó: stex, szex, ex meg a lottó, nekem csak ott jó, ahol nem csak éled az élet, szállok szinte én is, és éjjel sem áll le, mint a fotoszintézis. Senki semerre, hiába hiszi, hogy újít, köszöntsd bennünk a Sehova tanúit. Senki semerre, hiába bújik, üdvözöld bennünk a Sehova tanúit.”

(Részlet a Ludditák Sehova tanúi című számának szövegéből.)

Névjegy

FIÁTH TITANILLA 1977-ben született Szekszárdon. Baján érettségizett, majd Budapesten az ELTE-n végezte felsőfokú tanulmányait. Diplomát szerzett kulturális antropológiából, magyar nyelv és irodalomból, valamint pszichológiából, jelenleg interdiszciplináris társadalmi kutatások területén PHD-képzésben vesz részt. Húgával 1999-ben alapította meg a Ludditák nevű rapzenekart. 2007 óta a Budapesti Fegyház és Börtön pszichológusa.