Takáts Tamás énekes (Takáts Tamás Dirty Blues Band): „Én nagyon örülök a Rocksulinak. A zenetanulás és főleg a közös zenélés nagyon fontos. Még azt is kimutatták, hogy sokkal könnyebben szocializálódnak azok a gyerekek, akik együtt zenéltek. A Rocksulinak komoly közösségformáló hatása is van. A fiatalok megismerik egymást, és jól tudnak együttműködni. Jók a debreceni bandák, látszik, hogy képzettek a gyerekek, és mindez a Rocksulinak köszönhető.”

Az idézetek egy a debreceni Rocksuli huszadik születésnapjára 2009-ben megjelent könyvből valók, és aki ismeri e civil szerveződés történetét, tudja: az idézett méltatások nemcsak a Rocksulinak, hanem az alapítónak, Vincze Bélának is szólnak. Hiszen – Debrecenben ezt egyszer így fogalmazta meg valaki – ha Vincze Béla nincs, akkor nincs Rocksuli, és éppen azért egyedülálló a Rocksuli, mert Vincze Bélából is csak egy van. Nota bene, ez mára már nem igaz, hiszen debreceni mintára néhány hónapja megalakult egy rocksuli Budapesten is – ettől függetlenül Vincze Bélából tényleg csak egy van. A cívisváros jellegzetes, ismert alakja, aki nem tud úgy végigmenni a Piac utcán, hogy ne köszönnének rá félpercenként.

Pedig nem „igazi” cívis. Az édesanyja révén budapesti, az édesapja révén pedig borsodi és szabolcsi kötődésű. Általános iskolai tanítóskodás után, a nyolcvanas évek közepén, a felesége kedvéért került Debrecenbe, de a várost eleinte ki nem állhatta. Unalmasnak, laposnak és csúnyának tartotta, nem csoda hát, ha a volt Kölcsey kulturális központ népművelőjeként kissé föl akarta dobni az álmos hangulatot. S mivel mással tette volna, mint a zenével?

– A nyolcvanas években meghívtam Debrecenbe a nagy kedvenceimet, az A. E. Bizottságot, az Európa Kiadót vagy a Vágtázó Halottkémeket. Ezek a zenekarok óriási hatást gyakoroltak a helyi fiatalokra – meséli. – Sikeres és népszerű koncertek voltak, még szép, hogy egyszer fegyelmit is kaptam miattuk. A megyei lap megírta, hogy a Bizottság tagjai sörösüvegekkel a kezükben mászkáltak a színpadon. Ez annyira kiverte a főnökeimnél a biztosítékot, hogy fegyelmi lett a vége.

Egy másik alkalommal pedig azért állították a szőnyeg szélére, mert az irodájában túl sok fiatal üldögélt. Maga ruhatárat csinál az irodából? – kérdezték tőle, ő pedig zavartan vonogatta a vállát: addig azt hitte, egy kulturális intézmény arra való, hogy tele legyen fiatalokkal. – Ha valamit megtanultam az ifjúsági munkáról, nos, azt jól csinálni úgy lehet, ha az ember szabad kezet ad a többieknek. Az én érdemem csak annyi, hogy hagyom a gyerekeket ötletelni és dolgozni. Akkor tudod, hogy ez milyen fontos, ha meg vagy fosztva a szabad kezdeményezésektől.

Vincze Béla 1986-ban három hetet töltött Franciaországban, a tanulmányút alapjaiban változtatta meg az életét. Ott látott először fiatalok számára létrehozott, civil szervezet által működtetett közösségi házat.

– Nálunk akkoriban nem voltak olyan nyugat-európai típusú közösségi terek, és a mai értelemben vett civil szerveződések sem léteztek – mondja. – El voltam képedve, hogy önerőből mi mindenre képesek a szabad, öntudatos civilek, ha hagyják őket. S micsoda pezsgés volt azokban a francia ifjúsági szervezetekben! Idehaza hasonlót sem láttam, úgyhogy miután hazajöttünk, egyfolytában ezen zakatolt az agyam. Nem sokkal később megalapítottuk a barátaimmal a Mozaik Egyesületet, és jellemző az akkori viszonyokra, hogy a tanácsnál sehová sem tudták besorolni. Két évvel később tudtuk meg, hogy jogilag mit hoztunk létre, amikor megszületett a civil szervezetekről szóló törvény.

Az egyesület azóta több változáson keresztülment, de ma is Vincze Béla az elnöke. Ez az egyesület működteti a Rocksulit; ennek köszönhetően Vincze Béla elmondhatja magáról, hogy bár az idén betölti a hatvanadik évét, a cívisvárosban alig van olyan kamasz, aki ne ismerné őt, ráadásul mindenki tegezi. Ez olyan természetes. Az idősebbekről nem is beszélve. Elvégre a Rocksuli elmúlt huszonhárom éve alatt több ezer debreceni került vele kapcsolatba, és ma már vannak olyan növendékek, akiknek valaha a szüleik is itt kezdtek zenélni. A szervezetet az önkormányzat is elismeri: Kósa Lajos polgármester a Rocksulinak 2008-ban Csokonai-díjat adott át, ez a város egyik legtekintélyesebb kulturális elismerése.

Aki ezek után azt gondolja, hogy Vincze Béla igazi, „kőkemény” rocker, nagyot téved. A Rocksuli Simonffy utcai épületében – az egykori zsidó gimnáziumban – a zenei műfajok ágas-bogas rendszerét bemutató faldekoráció előtt állva mondja, hogy ő nem az. Na jó, annak idején rajongott a Rolling Stonesért és a már említett Bizottságért. De ettől volna ő rocker? Ekkor elhalad mellettünk egy tizenkét év körüli kiskamasz, a vállán gitártok, és úgy kezel le Bélával, ahogy a „kemények” szoktak: a hüvelykujj felől, függőleges kéztartással. Rávigyorgok Bélára (aha, nem vagy rocker?), mire visszavigyorog, és odasúgja:

– Én nem így szoktam kezet fogni, komolyan. De a srácoknak ez annyira fontos! Hát akkor legyen.

Ez sokat elárul róla. Ha másoknak jó, akkor neki is jó. Amúgy neki eléggé sokszor rossz, ám ez szerinte nem tartozik másra. Főleg akkor rossz, amikor terembérletet, rezsiszámlát, bérköltséget kell fizetni, és nincs a kasszában elegendő pénz. Olyankor belegondol, hogy a saját pénzéből az elmúlt két évtizedben mennyit ölt bele a Rocksuliba, és mennyit vett ki belőle: nulla forintot. Merthogy a Rocksuliban ő máig önkéntesként dolgozik, fizetést onnét nem kap. S ha már a pénzről beszélünk, megkérdezem tőle, hogy tényleg, Béla, mennyit raktál bele a Rocksuliba? De megrázza a fejét:

– Jobb, ha nem számolom ki. Van elég bajom, minek idegeskedjem ezen is?

A civil aktivitás mellett Vincze Béla másik nagy szerelme a közösségfejlesztés. Munkatársaival számos kelet-magyarországi faluban megfordult már azzal a céllal, hogy a tagolt, szétszórt, az összetartást már hírből sem ismerő helyi társadalom tagjaiból összetartó, szociálisan aktív, egymásra figyelő közösséget kovácsoljon. A nálunk sokáig ismeretlen szakmával, a közösségfejlesztéssel ugyancsak azon a bizonyos sorsfordító francia tanulmányúton találkozott 1986-ban.

– Közösségépítés alatt egészen aprónak tűnő dolgokat kell érteni – meséli. – Tiszacsécsén volt az első munkáink egyike, ott a gyerekekkel újságot kezdtünk csinálni annak érdekében, hogy jobban megszeressék a falujukat. A polgármester akkor azt mondta, ezzel a gyerekek nem fognak tudni elhelyezkedni. De a gyerekek aktívak, öntevékenyek és nyitottabbak lettek. S egyikük ma településfejlesztési szakember az egyik minisztériumban.

A falvakban a közösségfejlesztési munka hosszú beszélgetésekkel szokott kezdődni arról, hogy az emberek miért szeretik a településüket, s min változtatnának. Emiatt a helyi politikusok – főleg a polgármesterek – kissé gyanakodva szemlélik az „idegen városiak” tevékenységét. A közelmúltban a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szamosújlakon jártak, ahol a közösségfejlesztés olyan jól sikerült, hogy a fiatalok és az öregek együtt zenéltek és énekeltek a helyi idősek otthonában. Sőt egy nyugdíjas néni még verseket is fölolvasott a nagy esemény tiszteletére – azért éppen verseket, mert a dédapjának a testvére Zilahon volt tanár. Kincs Gyulának hívták, Ady Endre volt a legkedvesebb tanítványa.

Hamarosan Vincze Béla is beszállhat az ilyen zenélésekbe, pár hónapja beiratkozott ugyanis a saját egyesülete Rocksulijába, dob tanszakra. Igyekszik frissen tartani magát. Főleg azután, hogy ő lett a Rocksuli legöregebb diákja.

Névjegy

VINCZE BÉLA 1952-ben született Budapesten. Ifjúságpolitikai szakember, kulturális szervező, közösségfejlesztő. A debreceni Rocksulit működtető Más-Mozaik Szociokulturális Egyesület alapítója és elnöke. A debreceni Mezon Ifjúsági Iroda alapítója és első vezetője. Két gyermeke és öt unokája van.