Szerencsére a helyi építési szabályzat nem követeli meg, hogy egyetlen tömegű épület álljon a telken, így a bővítést a hátsó kertben oldották meg egy teljesen új és szeparált tömb építésével. A különös alakú doboz napcsapdaként működik: előrenyúló teteje nyáron árnyékol, télen befogja az értékes napsugarakat, dombszerűen kialakított, fűvel borított oldalán pedig pihenni, heverészni lehet. A régi és új tömb között elhelyezkedő udvar lett a ház középpontja, a bejáratot áthelyezték az új szárnyba, ahol a konyha-étkező-nappali kapott helyet. A szárnyakat fedett folyosó köti össze, melyet az étkezővel együtt egy méterrel a kert szintje alá mélyítettek a kellő belmagasság eléréséhez.

Mivel a meglévő házrész leginkább a háló funkcióját tölti be, praktikusan szeparálódott a privát és közösségi élettér. A program sarkalatos szempontja volt, hogy a ház ne csak most, hanem a következő két évtizedben is kiszolgálja a lakók igényeit, és megmaradhasson többgenerációs élőhelynek. Több lépcsőben alakítható a terek használati funkciója, így ahogy nőnek a gyerekek, fokozatosan átalakulhat, hogy ki melyik bejáratot használja, melyik tér tekinthető közösnek és privát zónának. Kihasználva a telek helyzetét, a központi udvart megtartották nyílt, füves területnek, melyet a szomszédos kertek növényzete ölel körül. Az új tömb magas ablakai kellemes, szórt világítást adnak, és azt az érzetet keltik, mintha nem is egy sűrűn lakott külvárosi lakóparkban lennénk, hanem zöldövezetben. A Tasmániából származó, kísérletező kedvű építész a természeti táj drámaiságát idézi meg tisztán szerkezeti építészeti formákkal a jellemzően lapos és urbánus Melbourne városi szövetében.