Psota, Latinovits

Egy gimnáziumba járt Latinovits Zoltánnal, és később megbízták, hogy az Ady-lemez borítójához készítsen fotókat. Szalay Zoltán fotóriporter megkérte a színészt, hogy mondjon neki verseket a műteremben, ő pedig közben exponál. Latinovits nekiállt szavalni, és azonnal átvedlett „színészóriássá”. Majd amikor elfogyott az első tekercs, és Szalay filmet cserélt, Latinovits visszaváltozott hétköznapi halandóvá. Két kockát tudott ekkor készíteni – a harmadikon már ismét a színészkirály volt látható. De Szalay Zoltánnak ez a két filmkocka kellett. Az ember. Ma is e két kép egyike lóg budapesti lakásának a falán.

Nem elég ismerni, akiről portrét csinálunk, legyen róla véleményünk is! Ennyi dióhéjban a Szalay-féle szakmai hitvallás. Ha tudja, milyennek szeretne ábrázolni valakit, már „csak” azt a pillanatot kell elkapnia. Miután elkészítette a fotót Psota Irénről (emlékként ezt is kitette a nappaliban), és megmutatta neki, a színésznő kiabálni kezdett: hogy nézek én ki, ilyen öreg vagyok?! Nézd a szemed, Irén! – mondta a fotóriporter. Tényleg, jó a kép – felelte Psota. Szalay Zoltán a mai napig érzi a színésznő tekintetének erejét.

Jó és ijesztő

Ötvennyolc éve van a szakmában. Ijesztőnek tartja ezt, mert sosem gondolt bele az életkorába. „Ezt például 1962-ben csináltam, Helsinkiben” – mutat egy Gagarin-portréra. Szerinte mások ötvennyolc évesen öregnek számítanak.

Egész pályafutásokat végignézett már. Amikor a legelső évfolyamot tanította a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) iskolájában, akadt egy diákja, Szlukovényi Tamás, aki tavaly ment nyugdíjba, mint a Reuters fotórészlegének igazgatója. A fél szakma Szalay Zoltán tanítványa volt, és azért ez jó.

„De csak a fél szakma!” – tiltakozik. Már a hetvenes években két nagy műhelyben nevelték a fotóriportereket: a Rédei-műhelyben (ezt Rédei Ferenc, a Népszabadság fotórovatának volt vezetője irányította) és a Szalay-műhelyben. Az „átkos” kellős közepén Szalay Zoltán kivitte a fiatal kollégákat Moszkvába, ahol találkozhattak a TASZSZ fotóriportereivel. Mint mondja, egy dolog, hogy mit írtak a TASZSZ hivatalos szövegeiben, ám az ottani fotográfusoktól fantasztikus dolgokat tanultak.

Falusi személyik

Az első személyi igazolványok az ötvenes évek elején készültek, ezekhez kellett mindenkiről fotót csinálni. Egy ismerőse bevette a munkába a tizennyolc éves Szalay Zoltánt is, aki Szabolcs-Szatmár megye falvait járta, gyalog vagy parasztszekérrel – és ezerszámra fotózta a lakosokat. Minden lefényképezett fej után kapott kilencven fillért.

Meghatározó hónapoknak bizonyultak ezek. Rendkívüli emberekkel és sorsokkal találkozott, sokat tanult a világról. „Nagyon jó iskola volt” – vallja ma is a Pulitzer-emlékdíjas fotóriporter.

Nem szabolcsi gyerek volt amúgy Zoltán. Budapesten született, de a romániai Giurgiuban, majd Bécsben nőtt fel. Édesapja a Mahart jogelődje, a Mefter képviseleti irodáját vezette ezekben a városokban. Édesanyja nem dolgozott, a háztartást vezette.

Feljelentések

Noha fotópályázatot a MÚOSZ minden évben rendezett, ennek a szellemiségét Szalay Zoltán már a hetvenes években korszerűtlennek érezte. Így aztán 1980-ban kitalálta, hogy tegyék ki a falra a díjazott képeket, és rakják mellé a pályázatra beküldött összes többi fotót. Óriási balhé lett belőle: a szakma felháborodott, hogy a kincstári szemléletet díjazzák, a jó képeket pedig kiejtik.

Ezentúl minden évben megcsináljuk, de már a nagy nyilvánosság előtt – határozta el a fotóriporter néhány kollégájával együtt. Így született meg a Sajtófotó kiállítás, amely mindmáig hatalmas népszerűségnek örvend (az idén május 20-ig látható a Nemzeti Múzeumban).

„Természetessé” vált az évek során, hogy Szalay – és az általa készített képválogatások ellen – névtelen feljelentések futottak be különféle helyekre. A fotográfus rájött, ezt csak úgy tudja kivédeni, ha a legmagasabb szintről kér fel embereket a kiállítás megnyitására. Tartott tehát megnyitót Bányász Rezső, a Tájékoztatási Hivatal elnöke vagy Lakatos Ernő, az MSZMP KB propagandaosztályának vezetője.

S ahogy a sorok között írni és olvasni megtanult mindenki, a fotóriporterek is elsajátították a „sorok között fotózás” tudományát. A Sajtófotó kiállítás arról vált híressé, hogy olyan képek jelennek meg a falakon, amelyek az újságokban nem. Szalay Zoltán ironikus mosollyal jegyzi meg: „Ugyanezt el tudom mondani ma is.”

Gondolkozz!

Láss, nézz, gondolkozz, és exponálj! Ezt szokta tanítani a diákjainak. „Ha valaki csak nyomja a gombot, abból lesz valami képszerű képződmény, de nem A KÉP. Ahhoz gondolkozni kell, és a gondolatot vizuálisan megfogalmazni” – érvel Szalay. Szavak nélkül is gondolatokkal teli az Ilyenek voltunk című (2004-ben megjelent) kötete, amely az elmúlt ötven évet foglalja össze képekben. „E könyv lapjain múltunk legutóbbi fél évszázadával találkozunk. Feketén-fehéren. Mert a fényképezőgép lencséje nem hazudik. Objektív. Embereket idéz. És színhelyeket. Az életünket – közös életünket.” Ezt Göncz Árpád volt köztársasági elnök írja a könyv elején. A fotóriporter ugyanitt feleségének, László Ágnes újságírónak mond köszönetet. Vele már közel harminc éve együtt gondolkodnak.

Vér szerinti gyermeke nincs, de – siet hozzátenni – rengeteg gyermeke van. Akik őt is az apjuknak tekintik. Sok kollégához több évtizedes kapcsolat fűzi, gondolkodni valamennyiüket megtanította.

És ezt meg is köszönték Szalay Zoltánnak. A fotóikkal.

Névjegy

SZALAY ZOLTÁN 1935-ben született Budapesten.

1954-ben került a Fővárosi Fotó riportosztályára. Dolgozott a Rádió- és Televízió Újságnál, vezette a Magyar Hírlap fotórovatát, alapító képszerkesztője volt a Kurírnak és a Blikknek. A MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) iskolájában a fotóriporteri tanszék vezetőjeként oktatott. Elnyerte a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét, a Táncsics Mihály-díjat, a Pulitzer-emlékdíjat, a MÚOSZ-életműdíjnak számító Aranytoll-díjat és a Szabad Sajtó Díjat.