Kormányunk ezt nem tűrheti, ezért a mai napon hadat üzen Szlovéniának. Tengerpartot Magyarországnak! Nagyjából így foglalható össze a magyar kormány álláspontja a napokban Budapesten tartózkodó dán írónő, Janne Teller (képünkön) legújabb regényében.

A Ha háború lenne nálunk című, útlevélnyi méretű szatíra egy magyar család története, a família a Szlovénia és Magyarország közti véres háborúból a békés Egyiptomba menekül. Azért oda, mert az Európai Unió széthullásához vezető nacionalista összetűzések miatt Európában nincs olyan ország, ahol az élet biztonságos lenne. A sorozat ötletét Teller személyes tapasztalataiból merítette. Édesanyja Ausztriában, a szlovén határ mellett született, a második világháború után vándorolt be Dániába. Apai nagyapja az első világháborúban a német hadseregben szolgált. A leszerelés után úgy döntött, nem tér haza, és Dániába költözött. A Teller család külsőre nem nagyon különbözik a dánoktól, de nyelvükben és szokásaikban eltérnek a többségtől.

– Mindig idegennek éreztem magamat, nemcsak a származásom okán, hanem mert a dánok többségével ellentétben elég szenvedélyes ember vagyok. Talán éppen anyám miatt, aki erősen szláv hatású környezetből jött. Szimpatizáltam a bevándorlókkal, átéreztem a különös idegenséget, amit sohasem lehet levetkőzni – mondja a negyvennyolc éves írónő.

Az irodalommal gyerekkora óta kacérkodó Teller tizennégy évesen már folyóiratokban publikált, azonban az egyetemen mégis egy „földközeli” tudományt, közgazdaságtant tanult. A diploma után az ENSZ alkalmazottjaként éveket töltött olyan – háborúktól és nyomortól terhelt – országokban, mint Mozambik, Tanzánia és Banglades.

– Erősen hatott rám, amit ezekben az országokban láttam. Amikor az ezredfordulót követően Dániában megerősödött a szélsőjobboldal és a bevándorló-ellenesség, akartam írni egy rövid, egyszerű történetet, amin keresztül meg lehet ismerni a másik oldalt is. Túl kézenfekvő lett volna azonban, hogy a főszereplők irakiak vagy afrikaiak legyenek. Csavartam egyet a dolgon, a család dán lett, amely egy skandináv országok közötti etnikai konfliktus elől menekül a biztonságos Egyiptomba. A bevándorlólét minden nehézségével meg kell küzdenie, a menekülttábor bezártságával, a meleggel, a jólétben élő muzulmán értelmiség kereszténységgel szembeni idegenkedésével. No, meg azzal, hogy a buszon nem nézik jó szemmel a tömegesen felszálló, furcsa nyelven beszélő, elszegényedett szőke, kék szemű népséget – emlékszik vissza a New Yorkban élő alkotó.

A könyv Dániában, Teller előző művéhez, a Magyarországon is megjelent Semmihez hasonlóan, óriási siker lett. Így jött az ötlet, hogy a dán család helyére kerüljön német, svéd, francia vagy éppen magyar. Az írónő Egyiptom menedékként való kiválasztását azzal indokolja, hogy a nyugati kultúrkörben felnőtt olvasó számára eddig ez az észak-afrikai állam tűnt a legstabilabbnak a térségben. Az egyik legelterjedtebb tévképzet, hogy menekülni kizárólag egy leigázott országból lehet. Pedig a háború minden oldalon ugyanúgy szedi az áldozatokat. A konfliktus kirobbanása valamilyen szürreális esemény, a szerző ebbe mindig belesző némi finom iróniát. A franciáknak például elegük lesz abból, hogy csupa műveletlen, durva nép él körülöttük, úgyhogy nagy jóindulatukban rárontanak Európára. A németek megunják, hogy évek óta ők tartják el az egész uniót, és katonai eszközökkel valósítják meg az integrációt. A magyarok jogos jussukat akarják. Tengert, és hozzá tengerpartot.

A történet ereje a mű realista jellegében rejlik. Egyszerű, személyes monológ, az olvasó érzi a bőrét égető egyiptomi napot, a kétségbeesett tapogatózást az idegen nyelv homályában, a lesajnáló, félelemmel és megvetéssel teli tekinteteket. Bár az újonnan érkezőknek bizonyos mértékig sikerül a beilleszkedés az arab-muzulmán kultúrába, családot alapítanak, gyerekeik születnek, Egyiptom soha nem lesz „haza” számukra. Teller eléri a célját, az irónia és a realizmus keverékét csontig hatoló valósággá változtatja: „Mégis idegen vagy. Mégis, minden egyes nap arra gondolsz, mikor mehetsz haza. Haza, hová?”