A nézőtér ura
– Hát persze Mr. Pavarotti – felelte Krénusz József, s kitöltött egy adagot a gőzölgő italból a világhírű tenornak.
– Az egész házban csak azt a híg amerikai löttyöt kapni – panaszkodott Pavarotti a kávét kortyolgatva, majd visszaballagott az öltözőjébe.
A fenti beszélgetés jó párszor elhangzott a hetvenes-nyolcvanas években a Metropolitanben, már amikor az olasz sztárénekes éppen ott lépett fel. A világ egyik leghíresebb operaházában ugyanis 1967 és 2000 között a magyar emigráns Krénusz József volt a nézőtéri ügyelő. Negyven évig dolgozott a Metben, első hét évében jegyszedőként. A próbákkal együtt összesen 16 602 előadást látott, s mint mondja, sosem vett ki szabadságot.
Az ember ritkán készül nézőtéri ügyelőnek – Józsefnek sem ez volt a gyerekkori álma. Igaz, 1935-ben beleszületve egy Somogy megyei kis falu egyik szegény paraszti családjába, még ekkora perspektíva sem állhatott előtte. Családja felnőtt tagjait elszólította a világháború. Gyerekként ő lett odahaza a „legidősebb férfi”, akinek iskola helyett már nyolc-tíz évesen kőkeményen dolgoznia kellett.
A második világháború utáni új rendszer viszont felkarolta a tehetséges parasztgyereket, József 15 évesen bekerült a csurgói gimnáziumba. Itt hallott először klasszikus zenét, az opera valósággal megbabonázta. Az érettségi után feljött Pestre, segédmunkásként alumínium evőeszközöket készített egy gyárban, szabadidejében operába, színházba, múzeumba járt. Egy évre rá orvostanhallgató lett Szegeden, ahonnan az 1956-os forradalom hozta ismét Budapestre.
– A barátaimmal együtt az utcán éltük végig a forradalmat. A Petőfi laktanyánál szereztünk fegyvereket, „Szentháromság-hordozóként” jártuk a várost. Saját magunknak adtuk ezt a nevet: kenyeret, újságot és cigit osztogattunk az embereknek. A bukás után azt kellett eldöntenem, hősi halott vagy gyáva élő legyek. Az utóbbit választottam, elmenekültem. A 21. születésnapomon, 1956. december 20-án érkeztem az Egyesült Államokba. Senkit sem ismertem, egy szót sem beszéltem angolul.
A fiatalembert amerikai magyar emigránsok karolták fel: segítségükkel ösztöndíjat kapott a New York-i Fordham Egyetemen. Alig fél év alatt kellett olyan szinten elsajátítania a nyelvet, hogy képes legyen teljesíteni az egyetemi követelményeket. Az orvosi tanulmányokról le kellett mondania, történelmet és filozófiát kezdett el hallgatni.
Egyetemistaként ment először a Metbe, a karzaton akkoriban 75 centbe került az állójegy. Jól emlékszik az első Metropolitan-estjére: 1959-ben Verdi Ernaniját játszották, a színpadon egy bizonyos Mario del Monaco énekelt. Elvarázsolta az előadás, onnantól kezdve állandó néző lett belőle. Ott ácsorgott a karzaton 1960 márciusában azon az estén is, amikor a múlt század egyik leghíresebb Verdi-baritonja, Leonard Warren A végzet hatalma előadása közben a színpadon halt meg.
– Épp befejezte az Urna fatale... áriát, amiben azt énekelte, hogy „beteljesedett a végzetem”, amikor agyvérzést kapott, és összeesett a színpadon. Nagyon ritkán fordult elő a Metben, hogy félbeszakadt volna egy előadás. A szabályzat szerint a nézőknek visszajárt a belépő ára, mivel Warren halála miatt nem kezdődhetett el a negyedik felvonás. Aznap egyetlen ember sem váltotta vissza a jegyét a pénztárban.
1960 augusztusában, az egyik napon egy új felhívásra figyelt fel az egyetemi hirdetőtáblán. A Metropolitan nézőtéri jegyszedőket keresett előadásonként 2 dollár 80 centes fizetésért.
– Ez maga volt a csoda: ahelyett, hogy nekem kellett volna 75 centet fizetnem egy állójegyért, még én kaphattam pénzt, hogy az operavilág sztárjait testközelből láthassam-hallhassam. Akkor még a régi helyén működött a Met: a Broadway és a 39. utca sarkán. 1960. szeptember 18-án a karzaton debütáltam jegyszedőként. Alig néhány hete dolgoztam, amikor felfigyeltem egy magas, sovány kamaszfiúra, aki rendszeresen ott állt az állójegyesek között. Rudolph Giuliani volt az, New York későbbi polgármestere, hozzá több évtizedes ismeretség fűz. Óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy a nyugdíjba vonulásom alkalmából szervezett partira ő is eljött, s külön felköszöntött.
Amikor a Met 1967-ben átköltözött a Lincoln Centerbe, Krénusz Józsefnek felajánlották a nézőtéri ügyelői állást. Addig mellékállásban volt jegyszedő, az egyetem után egy New York-i középiskolában tanított. A Met hívásának azonban képtelen volt ellenállni: nem is az akkor évi 18 ezer dolláros fizetés, hanem az operaház világa csábította igazán.
– Akik az elmúlt ötven évben meghatározó alakjai voltak a világ operajátszásának, azok közül mindenkit élőben láthattam – mondja. – A legnagyobbak közül is leginkább Maria Callas, Teresa Stratas, Birgit Nilsson, Marilyn Horne, Placido Domingo, Montserrat Caballé nyűgözött le, a legfantasztikusabb élményt mégis a magyar énekesek, Marton Éva, Tokody Ilona, Rost Andrea, Gulyás Dénes, Gregor József fellépései jelentették.
Persze nekem is van egy mindenek felett álló kedvencem: Franco Corelli, a múlt század egyik leghíresebb tenoristája. A hatvanas években több mint kétszáz előadásban láttam.
Krénusz Józsefet persze nem azért fizették, hogy végigrajongjon négy évtizedet. Reggel nyolckor már bent volt az operában, és általában jóval éjfél után ért haza. Az volt a feladata, hogy a színpad és az előtéri folyosók közötti részen – azaz jórészt a nézőtéren – rendet tartson. A házban állandó a jövés-menés, amit akkor is kordában kell tartani, ha nincs próba vagy előadás. Amint felmegy a függöny, a nézőtéri ügyelő élet-halál urává válik.
– A Metből nem lehetett elkésni, aki nem foglalta el a helyét 8 óra 2 percig, azt nem engedhettük be. Ebből számos konfliktusom támadt, volt, hogy elkéső szenátorokat kellett visszafordítanom az ajtóból. Ügyelőként 65 ember munkáját felügyeltem, nemcsak a jegyszedők tartoztak hozzám, hanem a tűzoltók, a biztonsági őrök, az ügyeletes orvosok is. Az én feladatom volt a jegyszedők betanítása és ellenőrzése. Ha egy néző rákérdezett, hogy ki rendezte a darabot, hányszor játsszák még a szezonban, mit kell tudni a szerzőről meg az énekesekről, akkor a jegyszedőknek érdemi tájékoztatást kellett adniuk.
Nemcsak operasztárokkal hozta őt össze a sors. 1987-ben az egyik este Elizabeth Taylor ült be az irodájába. Franco Zeffirelli hívta meg a Metbe a színésznőt, mert éppen készültek Az ifjú Toscanini című közös filmjükre, és az olasz rendezőnek akkor futott New Yorkban a Turandot előadása (Marton Évával és Placido Domingóval). Zeffirelli arra kérte Taylort, a közel húszperces vastapsot Krénusz irodájában várja meg.
– Ott ült velem szemben, én meg csak bámultam őt – meséli. – Akkor már 55 éves volt, de csodálatosan nézett ki. Megkínáltam cigarettával, elfogadta. Alig bírtam tüzet adni neki, annyira remegett a kezem. Hosszú csönd után csak annyit tudtam kinyögni: „Maga gyönyörű!” Rám nézett, s azt mondta: „Köszönöm, ez nekem nagyon sokat jelent.” Aztán bejött Zeffirelli, és elvitte magával, de búcsúzóul kaptam két puszit. Mármint az isteni Liztől.
Krénusz József tizenkét évvel ezelőtt ment nyugdíjba. Búcsúja alkalmából 2000. január 14-én képes riport jelent meg róla a The New York Timesban. Hét évvel ezelőtt vásárolt egy házat a Somogy megyei Nagyszakácsiban, ahol gyerekkorát töltötte, és ahol még ma is laknak rokonai. Azóta kétlaki életet él, az év egyik felét bronxi otthonában, másik felét Magyarországon tölti. Ha fel akarja idézni a Metropolitan hangulatát, bármikor belenézhet a több száz videójába, belehallgathat a több mint tízezer darabos bakelit-, kazetta- és CD-gyűjteményébe. A Metbe ma is bejár, megnézi az összes premiert. Pontosabban mindegyik előadásból a főpróbát. Azért azt, mert az napközben van. Elszokott már az éjszakázástól.
Névjegy
KRÉNUSZ JÓZSEF 1935-ben született a Somogy megyei Szenyéren paraszti családban. Gyerekkorát Nagyszakácsiban töltötte, 1954-ben érettségizett Csurgón. Orvostanhallgatóként fegyverrel harcolt 1956-ban, a forradalom bukása után emigrálni kényszerült. Az Egyesült Államokban telepedett le, a New York-i Fordham Egyetemen szerzett diplomát történelem–filozófia szakon. 1960 és 2000 között a Metropolitanban dolgozott, 1967-től nézőtéri ügyelőként.
Hatvanöt évesen vonult nyugdíjba.
