Nem csak a komolyzene kedvelőit képes magához csalogatni. Egyszer egy szegecselt bőrdzsekis punk állt meg előtte, amikor Ferenc éppen Csajkovszkijt játszott, és kérdezősködött, hogy éppen ki szól a hegedűből. A muzsikus az utcazenélést küldetésnek tartja. Szeretné, ha művészete olyanokhoz is eljutna, akik nem járnak komolyzenei koncertekre, vagy sosem hallgatnak klasszikusokat. Maga is meglepődött, mikor az aluljáró közönségétől egyre több elismerést és dicséretet kapott. Március óta már nemcsak a föld alatti „koncertterem” látogatói, hanem az egyik kereskedelmi csatornán futó tehetségkutató műsor nézői is megismerhették a hegedűjátékát.

Hegedűs a téren

Korábban ilyen népszerűségről álmodni sem mert. – Gátlásos, befelé forduló voltam, nem mertem kiállni a közönség elé – meséli a megélhetési gondokkal küszködő Ferenc a közép- és főiskolás éveiről. Félénkségét az sem oldotta, hogy tanáraitól sok dicséretet kapott. A Debreceni Zeneművészeti Tanárképzőről mégis kirúgták, elbukta a zenetörténeti utóvizsgáját. Kamaraművészi-hegedűtanári diplomáját később, a Miskolci Egyetemen szerezte meg. A papírral a zsebében elszegődött a Miskolci Nemzeti Színházhoz. Fizetése azonban csekélynek, a zenekari árok szűknek bizonyult számára.

Tudta, hogy Pesten sem fog könnyen állást találni. Alkalmi munkákat vállalt. A gyorsétteremhez lassúnak bizonyult, az utcazenélést akkoriban lenézte. Egy ismerőse – akivel együtt dolgoztak a gyorsétteremben – megkérdezte tőle, nem pályázna-e a megüresedett zenetanári állásra az iskolájában, a Katona József Szakközépiskola és Gimnáziumban. Ferenc egy nap gondolkodási időt kért, majd rábólintott. – A diákok állandóan hangoskodtak az órákon. Amikor a hangszert elővettem, az osztály egyszerre elcsendesedett. A játékom után azonnal jelentkeztek, aktívak voltak az órán. Ha problémám volt, mindig a hegedűmmel oldottam meg – meséli. Az előző zenetanár azonban visszatért, Ferencnek mennie kellett. Később egy csepeli gimnáziumban tanított, de itt is csak helyettesített a távol lévő pedagógus visszatéréséig. Nem maradt más, mint az utcazenélés.

Ferenc is meglepődött, amikor több pénz gyűlt össze a hegedűtokjában, mint amennyit az ideiglenes tanári állással keresett. Az egyetlen problémát a tél jelentette. Rájött, hogy hidegben is lehet zenélni. Ekkor jött ötletként az aluljáró. Persze tudta, hogy ott nehezebb lesz zenélnie, mint korábbi „munkahelyén”, a budai Várban. – Az aluljáró közönsége más. Nagyobb a kihívás, az embereket meg kell győzni, hogy megálljanak, meghallgassanak –mondja Ferenc.

Tavaly júniusban azonban új szabályokat hoztak a fővárosi utcazenélésről, az aluljáró tiltott hellyé vált. Akinek nincsen engedélye, azt akár ötvenezer forintos bírsággal sújthatják. Ferenc decemberben kérvényt nyújtott be az önkormányzathoz, de válaszra sem méltatták. Januárban érkezett az első bírság. Hosszas huzavona után a Corvin negyedhez vezető egyik aluljárólépcső tetejénél kapott engedélyt a hegedülésre. Mindössze egy négyzetméternyi területen. Mondani sem kell, a körúti forgalom zajától szinte semmit se hallani.

Ferenc mégis kitart. Tervezi, hogy pár zenész társával Bécsbe utazik. Az osztrák fővárosban már kijelölt szabad területek állnak az utcazenészek rendelkezésére. A reményt azért nem adja fel, hogy egyszer itthon is elindul a szólókarrierje, vagy bekerül valamelyik hazai szimfonikus zenekarba.

Az utca közönségétől viszont –ahogy öreg hegedűjétől – ezután sem válna meg. Marad az, aki eddig is volt: Ferenc, a körúton.