A 35 esztendős szerző kalandos és környezettudatos története a szemét újrahasznosításának igazán gyermekbarát megoldásait kínálja. Az író jelenleg a bécsi Orvosegyetem Reumatológiai Tanszékén kutatómunkát végez. Merthogy reumatológus a szakmája, nem az irodalomból él. Mégsem idegen terület számára az írás, az Ulpiusnál 2001-ben Mákonypersely címmel jelent meg bestiáriuma, a budapesti Hints Művészeti Egyesület tagjaként pedig a nevéhez fűződik az Írásváros fiktív emléktábla-projekt. Itt ismerkedett össze Kismarty-Lechner Zita grafikussal, aki a környezettudatos gondolkodást népszerűsítő Cellux Csoport alapítója. Kismarty-Lechner kollázsai jól visszaadják a Szemétszigeten történő eseményeket. Merthogy a mese ott játszódik. Ahová a főhős, Sári úgy kerül, hogy bemászik egy kukásautóba. Hála az égnek, Magyarországon még nem darálják a szemetet. Így bukkan föl a kislány a meséknek sokszor otthont adó szigeten. Itt zajlik a recycling kedves és bájosan didaktikus eseménysora.

– Amikor gyerek voltam, szemétről és újrafelhasználásáról kevés szó esett – mondta a meseíró orvos. A gyerekek nem tesznek különbséget szemét és nemszemét között. Most, amikor már annyi szemetet termel az ember, hogy nem látszunk ki belőle, különösen fontos, hogy ezt időben tudatosítsuk is bennük. Azt tapasztalom, hogy nagy érdeklődéssel vesznek részt a szelektálásban. De a gyerekek élvezték és élvezik az üvegvisszaváltást is. Mégis hamis lenne az a kép, hogy mi otthon a két gyerekkel állandóan azon törjük a fejünket, hogyan lehet virágcserepet készíteni a tejesdobozból. Zitáéktól megtanultuk, hogy azért egész jól el lehet babrálni a szemetünkkel. Ez az alapja az én zöldmesémnek. Hogy mit és hogyan lehet összeeszkábálni, a könyvhöz kapcsolódó munkafüzetben foglaltuk össze.

Sári, Mandl Péter nagyobbik gyermeke hároméves volt, amikor átesett a megerőltető fotózáson. Nem csodálkozott, amikor saját magát látta viszont a könyv lapjain szeméthegyek, buvacok és félmackók társaságában. A könyvet a kisöccsével, Robival szeretik ugyan, de nem ez a kedvencük.

– Hááát, ne ezt olvasd, apu, már olyan sokat hallottam! – tolmácsolja a saját lánya szemétszigeti kalandjairól könyvet író apa a főszereplő kulisszák mögötti álláspontját. Amiben szerinte az is benne van, hogy most már Robiról is külön könyvet kellene írnia. És akkor helyreállna a családi egyensúly.

Arra könnyebb választ kapni, hogy hogyan lesz valakiből meseíró, mint arra, hogy miért nem lett pszichiáter a szövegvilággal is állandó kapcsolatot tartó orvos. – Az egyetem után valóban pszichiáter szerettem volna lenni – mondja Mandl Péter. – Eltöltöttem egy évet a Lipóton, s a PhD-mat funkcionális idegtudományi témakörben írtam. Egy időben arra is gondoltam, talán agykutató is lehetnék. Aztán mégis a reumatológia felé vettem az irányt. Az ORFI-ban helyezkedtem el, s nyertem kutatási lehetőséget Bécsben. A gyerekek hamar beilleszkedtek, minden üdítősüvegből Nemszemétkét akarnak csinálni. A postán lehet ingyen kapni egy ökoboxnak nevezett kartondobozt, azokba pakoljuk a tejesflakonokat. Így biztos, hogy egy helyre kerülnek, s nem keverednek össze másféle szeméttel. Az, hogy másként látják a szemétkérdést, mint mi gyerekként, örömmel tölt el. De hát végül a saját jövőjükért ők is felelnek.

Kalandorok a Szemétszigetről