Harcsa Tiborné mosolyogva beszél. Máshogy nem is tud. Derűje óhatatlanul átragad a beszélgetőtársára. Rég letűnt korok köszönnek vissza a járásában, a testtartásában, a tekintetében, a hanghordozásában. Sugárzó lélek.

Igazi úrinő.

1970 óta – akkor 36 éves volt – az életét az óvodatörténetnek szentelte.

Az évtizedek alatt formált magángyűjteményéből jött létre Európa egyetlen óvodatörténeti múzeuma. Már jócskán benne járt a nyugdíjaskorban, amikor 1995-ben Martonvásáron telepedett le, holott hatvan évig minden Hajdúszoboszlóhoz és Nyíregyházához kötötte. Más választási lehetősége nem volt: követnie kellett a gyűjteményét, amely a Fejér megyei településen lelt otthonra.

Pedig Harcsa Tiborné, Kati néni nem óvónőnek készült. Hornyák Katalint a szülei orvosnak szánták, ám az 1953-ban érettségiző lánynak nem volt esélye bekerülni az egyetemre, mivel édesapját – úgynevezett „ipari kulákként” – a negyvenes évek végén internálták. A polgári szellemiségű Hornyák famíliára a rendszer ellenségeként tekintettek. A hatalom elsősorban azt „kifogásolta”, hogy az édesapa az államosítások idején saját autószerelő műhelyt és műjéggyárat üzemeltetett.

Egyetemi tanulmányok helyett Katalinnak 18 évesen munkába kellett állnia. Előbb Debrecenben dolgozott orvos írnokként, majd friss házasként követte a férjét Nyíregyházára, ott a helyi kórház proszektúráján helyezkedett el laborasszisztensként. – A patológia nem éppen a fiatal nők álma, én mégis nagyon szerettem ezt a munkahelyet – mondja. – Nyolc évig dolgoztam ott, ahonnan végül orvosi tanácsra kellett eljönnöm, állandó fejfájás gyötört a különböző vegyi anyagok gáza-gőze miatt. Napfényes-levegős munkahelyet írt elő számomra az orvos, ekkor választottam az óvónői hivatást. Hiszek az eleve elrendelésben és az isteni logikában: utólag értettem meg, hogy azért lett belőlem óvónő, mert így a kicsik között lehettem. A néhai férjemmel, akivel a haláláig nagy odaadással szerettük egymást, sajnos nem lehetett közös gyermekünk.

Az óvónői karrier sem indult éppenséggel könnyen. Katalint eleinte folyamatos helyettesítésre osztották be, mindig mások csoportjában kellett dolgoznia. Hamar rájött, ha nem veszi kézbe a dolgokat, ezen a munkahelyén is állandó fejfájás fogja kínozni – csak éppen nem a benzol, hanem a gyerekzsivaj miatt. A szükségből kovácsolt erényt: rákényszerült, hogy kreatív legyen, új és új ötletekkel igyekezett folyamatosan lekötni a kicsik figyelmét.

A felettesei hamar felfigyeltek az ambiciózus kollégára, és a hetvenes évek elején rábízták a nyíregyházi Körte utcai óvoda vezetését. Itt érte őt az az élmény, amely egy csapásra megváltoztatta az életét.

– Épp az óvodaépület tetejének felújítására készültünk, és ahogy a padláson pakoltunk, véletlenül rábukkantam egy barna cukroszsákra, amelybe annak idején tizenegy régi óvodai szemléltető képet dugtak el –meséli. – A színes képek többsége meseillusztráció volt. Feltehetőleg az ötvenes években rejtették el mindegyiket. Talán azért, mert némelyik alkotás Erdélyre vagy a keresztény vallásra utalt, márpedig a szocializmus évtizedeiben ilyesmivel nem „fertőzhették” a gyerekeket. A váratlan felfedezés nagyon mélyen érintett. Attól a pillanattól kezdve tudatosan gyűjtöttem a magyar óvodák történetével kapcsolatos relikviákat. Kezdettől azt terveztem, egyszer majd kiállítássá szervezem az anyagot.

A kutató-gyűjtő munka éppen olyan személyiségeknek való, mint Kati néni. Hajtotta őt a küldetéstudat, a gyűjtés módszerét is szépen kidolgozta előre. Először a nyíregyházi óvodákat járta végig. Bár nagyon fegyelmezetten végezte a munkát, szép lassan a hatalmába kerítette a gyűjtőszenvedély, ahogy újabb és újabb – mások által kidobásra ítélt – relikviákat fedezett fel. Miután a várossal végzett, engedélyt kért a megyei tanácstól, hogy az összes szabolcsi óvodát is végigkutathassa. Nyugdíjas óvónőket keresett fel, akik leselejtezett babákkal, mesekönyvekkel, játékokkal, óvodatörténeti dokumentumokkal ajándékozták meg. Újsághirdetést is feladott, hogy gyarapíthassa a kollekciót.

– A hetvenes-nyolcvanas évek jelentették a fénykort – mondja. – Az óvodákban dolgozók közül sokan nem is voltak tisztában azzal, micsoda kincsek rejtőznek a padlásokon, a raktárakban, a pincékben. Sőt még örültek is, hogy megszabadítom őket a limlomtól. Minden szabadidőmet a gyűjtésnek szenteltem. A férjem „sofőrként” segített nekem, zokszó nélkül fuvarozott a falvak között.

Az összegyűjtött játékok, babák többsége siralmas állapotban volt. Hosszú időbe telt, amíg az óvodai karbantartók és az óvónőkollégák segítségével a régi tárgyak megújultak, megszépültek. Alkalmassá váltak arra, hogy a nagyközönség elé kerüljenek.

Ennek ideje 1990-ben jött el: egy nyíregyházi megüresedett óvónői szolgálati lakásban megnyílt az óvodamúzeum. Két évvel később a kulturális tárca országos gyűjtőkörrel rendelkező múzeumi engedélyt adott Harcsa Tibornénak. Következhetett az országjárás. Az elmúlt húsz évben Kati néni bebarangolta az összes megyét, mindenhol a legöregebb óvodákat és a nyugdíjas óvónőket kereste fel. Közben elköltözött Nyíregyházáról, mivel a város önkormányzata – a nehéz anyagi helyzetre hivatkozva – 1994-ben megvonta tőle az anyagi támogatást. Ekkor jelentkezett nála Martonvásár, hogy szívesen befogadná az óvodamúzeumot. Kati néni hálából a Fejér megyei városnak – a hivatalos dokumentum szerint a hazájának – adományozta a gyűjteményt. Az sem véletlen persze, hogy éppen Martonvásár gondolta fontosnak a kollekció megmentését. Itt élt sokáig Brunszvik Teréz grófnő (1775–1861), aki 1828-ban Budán megnyitotta Közép-Európa első – Angyalkert néven ismertté vált – kisdedóvóját. A múzeum ettől az időponttól kezdve mutatja be 132 esztendő óvodai nevelésének históriáját, ami nemcsak Európában, hanem az egész világon kuriózumnak számít.

– A kiállítás anyagából az is kiderül, hiába deklarálták minden korban a játék meghatározó szerepét az óvodákban, valójában az intézményekben mindig folyt valamilyen szintű oktatás is – meséli Kati néni. – A hagyományos számtan, mértan, erkölcstan mellett a XIX. század közepén olyan foglalkozásokat is tartottak a kisdedóvókban, mint például a tüneménytan. Ezeken az órákon a különböző természeti tünemények – az eső, a hó, a jégcsap, a szél, a hold – folyamatos változásainak az okaival ismertették meg a gyerekeket.

A múzeum az 1960-as évekig követi nyomon az óvodahistóriát, az elmúlt évtizedek anyaga ugyanis egyszerűen nem fért be a jelenlegi kiállítótérbe, így egy raktárban vár a bemutatásra.

– Az óvodamúzeum vezetését már átadtam az utódomnak, de azt még nagyon szeretném megérni, hogy a teljes gyűjtemény a méltó helyére kerülhessen – mondja Kati néni. – Talán tettem annyit az ügyért az elmúlt negyvenkét év alatt, hogy joggal kérhetek ennyit a gondviseléstől.

Névjegy

HARCSA TIBORNÉ HORNYÁK M. KATALIN 1934-ben született Hajdúszoboszlón egy négygyermekes családban. Érettségi után laborasszisztensnek tanult, majd a nyíregyházi kórház proszektúráján dolgozott. 1963-ban végzett a Szarvasi Felsőfokú Óvónőképző Intézetben, később óvónőként, majd óvodavezetőként tevékenykedett. 1989-ben vonult nyugdíjba, egy évvel később nyitotta meg az Óvodamúzeumot, majd a gyűjteményét követve 1995-ben Martonvásárra költözött. 13 éve él özvegyen.

FOTÓK: MÓRICZ SIMON