„A bal kéz vezet 3-2-re”
Bár, ami azt illeti, már az is elég ok lenne a társalgásra, hogy Tátrai Tibor hamarosan, április elsején ünnepli hatvanadik születésnapját. Igaz, nem koncerttel, gitárral a kezében a színpadon, hanem a sebészeten, mert „düpi” becenevű betegségével éppen a kezén végeznek el kisebb műtétet.
– Az ötödik beavatkozás lesz, a bal kezem vezet 3-2-re – mondja.
– Amúgy együtt lehet élni vele, a lényeg, hogy ne hanyagoljuk el, a játékban nem venni észre. Különben is, nem feltétlenül ezen múlik, nézze meg Django Reinhardtot, olyan a bal keze, mintha villamos ment volna rajta keresztül, mégis egész sokra vitte… Akarattal mindent le lehet győzni.
„Tibusz” tizenkét éves korában faragta össze első hangszerét fejes vonalzóból, tizennégy évesen vette kézbe első valódi hangszerét. A „farigcsálásról” azóta sem mondott le, nem kifejezetten gyűjtő, de van kéttucatnyi gitárja. Egyik sem gyári már, mindet a saját füléhez igazította. Amúgy is a füle irányította egész életében, száz százalékban autodidakta, amivel messze nem áll egyedül a szakmában, mint ahogyan a legjobbak között abban sem, hogy állandóan a kezében a gitár. Gyakorlógép.
– Hatvanévesen ezzel próbálom kompenzálni azt a sok elképesztően tehetséges fiatalt, akivel találkozom – mondja. Ha már a tehetség szóba kerül, arra, hogy ki volt szerinte a legjobb magyar gitáros, nem tud felelni. Inkább hármat sorol, és nem is „tehetséget” említ, mint jellemző tulajdonságot, hanem, hogy az illető „meghatározó” zenét játszott. Elsőként a blues, a rock legjobbját, Radics Bélát, aki Jimi Hendrixszel egy időben tűnt fel itthon. S nemcsak azzal varázsolt a színpadon, ahogyan játszott, hanem azzal az aurával is, amely övezte, ahogyan azonnal figyelni kellett rá, amikor színpadra lépett. „Nagy kár, hogy az alkohol elvitte.” A dzsesszben a hatvanas évek vége óta Babos Gyula alkot kiemelkedőt, aki alighanem otthonról hozta – apja az egyik leghíresebb prímás volt – hihetetlen harmóniaérzékenységét. A harmadik, aki „hihetetlenül érdekes ember és gyönyörűen játszik”, aki egyedül a hangszerével olyan nagyszínpadot és akkora nézőteret is be tud tölteni, mint a MüPa, az Snétberger Ferenc.
Tehetséges gitáros fiatalok hadáról beszél, de mi lehetett az oka, hogy a hatvanas évek zenei forradalmában éppen a gitár lett az, ami: a vezérhangszer.
– Visszakérdezek: miért van, hogy még ma is a gitár az ikonikus hangszer? Kétszáz zeneiskolai növendékből százötven gitározik. Engem a hangja ragadott magával annak idején, amely hang lehengerelte a hallgatóját. A gyengédségtől az agresszivitásig minden érzelmet el lehet játszani rajta. Olyan, mint az ember, aki kézbe veszi, a legnagyobb mértékben lehet vele azonosulni, egybeolvadni. Ha játszani kezdek, kiszállok magamból, és olyan, mintha a hangjában élnék.
Annak idején, a kezdet kezdetén senki sem gondolt arra, hogy hatvanévesen is színpadon áll még.
– A zenének nincs vége. Nézze, Vladimir Horowitz elzongorázgatott egy darabig. Aztán abbahagyta, nyolcvan felett megint kezdte. Elnéztem egy kései felvételét, egy csontsovány, vékony emberke olyan erővel játszott, hogy az ég leszakadt. A tapasztalatot, az élettapasztalatot tudta jó pillanatban, jó helyre sűríteni, abból jött ki ez az elementáris erő. Jó is meg nem is, hogy múlnak az évek.
Kivel játszott volna a legszívesebben? Erre a kérdésre nincs válasz, talán, mert egész egyénisége a jövőbe tekint, nem mereng a múltban.
Három gitáros egy basszusgitárossal, egy dobossal meg egy zongoristával. Mondhatom: három egymást hajszoló ördög. Olyan, mint egy jam session, előbb-utóbb előbújik belőlünk a macsó zenész, meg kell, hogy mutassuk, mit tudunk, és ebben az egymást űző tempóban a színpadon kötelező a csúcsot hozni, a legtöbbet kihozni magunkból. Amúgy a blues, a rock és a dzsessz határán, ahol otthonosan mozgok, bármikor bárkivel szívesen játszom. A lényeg a zene.
