A Kinizsi utcai klubban Mihály Tamás volt Paul McCartney „magyar” hangja. (Az idézőjel azért van, mert a legendás nóta Pesten is angolul szólt.) Hatvannyolcban amúgy is muszáj volt dalolnia, mert Kóbor János nem utazhatott el a bandával az angliai lemezfelvételre, és az Omega Red Star From Hungary című albumon – melyen Trumpeter Charlie volt a Trombitás Frédi – a többiek énekeltek a frontember helyett. Pedig Mihály ma is azt mondja: „Kóbor a mi zenekarunk Jaggerje. Nélküle sosem lett volna Omega.”

Az újdonsült szólista

Vele viszont lett, de még mennyire! A jövő heti egri nyitánnyal olyan koncertszéria kezdődik, amely az együttes fennállásának immár ötvenedik esztendejét hivatott megünnepelni. A jubileum első darabja azonban egy szólólemez, a Last Minute. A zeneszerző Mihály Tamás, a tizenkettőből öt szám előadója Mihály Tamás. És további három dalban együtt dalol a „díszvendégekkel”, Charlie-val, Meződi Józseffel, Nagy Feróval, Pásztor Annával, valamint a két korábbi omegással, Somló Tamással és Presser Gáborral.

– Felemás érzések kavarogtak bennem, mielőtt elszántam magam az önálló album elkészítésére – mondja Mihály. – Egyfelől szorongtam, másfelől vennem kellett a bátorságot, mert szerettem volna kifejezni zenei szuverenitásomat. Igaz, meganynyi dalt írtam az együttesnek, de a zenekarban mindig alárendeltem a tudásomat a bandának, úgyhogy csábított a kilépés az előkelő Omega-elszigeteltségből. Meg arra is gondoltam – mert hát igazi szólista már nem lehetek, és soha nem is akartam azzá válni –, hogy a csapat fél évszázadába talán belefér egy CD tőlem.

Fanyar humorával hozzáteszi: akár aranylemez is lehet belőle, hiszen ahhoz ma már nem kell legalább százezer korongot értékesíteni, mint hajdanán. Újabban elég csupán két és fél ezret eladni.

Arra pedig mérget vehet bárki, hogy az album jobban sikerült, mint Mihály bemutatkozása az Omegában. Hatvanhétben történt, még a belvárosi „Hordóban” (amelynek helyén napjainkban a Centrál Kávéház áll): a zenekar egy órán át játszott basszus nélkül, mivel az újoncnak leégett az erősítője... Mihály amúgy azért vett baszszusgitárt a kezébe, mert – mint említi – „az állt a legközelebb a csellóhoz”. (Rockos karrierje előtt gordonkázni tanult a zeneművészeti főiskolán.) A „Hordót” pedig gyakran visszahozza otthon, amikor lemegy a pincébe –mint annak idején az ötödik kerületben –, és muzsikál. Vagy belehallgat saját lemezébe. S bármennyire büszke is az albumra – meg hálás Trunkos András producernek –, nemegyszer eltűnődik rajta: mennyire másként kellett volna megcsinálni.

Nyugodjanak meg: jó a „cucc”. Dübörög is, finom is, a szövegei (Horváth Péter írta azokat) fantáziagazdagok. A nyitószám gondolata különösen szép: azokról szól – Elvistől Lennonig, Hendrixtől Janis Joplinig, Faragó „Judytól” Latzin Norbertig, Barta Tamástól Illés Lajosig –, akik már az égi gruppban játszanak. És Mihály, Charlie, Meződi, Somló együtt jövendöli a refrénben: „Egyszer majd én is beszállhatok.”

Ez ugyanannyira biztos, mint az, hogy a régi időkben a Mihály-szólólemez ötlete fel sem vetődött, mert volt olyan esztendő, amelynek során 306 napot külföldön töltött az együttes. Pedig a „leeső” nótákból akkor is összeállhatott volna egy önálló lemez. Bizony akadt néhány szám, amelyet Kóbor nem akart elénekelni. Más dalokat meg Mihály nem szeretett.

Ezek még véletlenül sem azok.