A 79 éves Varga István ötmillió forintot arra áldoz, hogy segítse szülőfaluja, Bogyiszló rászoruló fiataljainak tanulását. Az ötmillió banki kamatját osztja szét egy általa létrehozott alapítvány a Tolna megyei község általános és középiskolásai, valamint egyetemistái között. Hat diák részesülhet támogatásban, évente 60-80 ezer forint jut egy-egy fiatalnak. Nem sok, de a kevésből élő bogyiszlói családoknak ez is jól jön majd.

Ahogy hetven évvel ezelőtt Varga István famíliájának is jól jött minden kicsi pénz. A férfi szüleinek földje nem volt, ezért a módos bogyiszlói gazdáknál részesként vállaltak paraszti munkát. Ebből – bár István volt az egyetlen gyermekük –nem boldogultak, ezért az apa halászott is. Kilenctagú brigádjával a Dunán és a Sión volt engedélyük hálót feszíteni, varsát telepíteni. A családfő muzsikált is: juhászbojtárként furulyázott, később, az önkéntes tűzoltóegyletben már a trombitát fújta. Majd megtanult a vonós hangszerekkel is bánni és brácsásként jól megállta a helyét abban zenekarban, amellyel lakodalmakban és bálokban játszottak.

Hogy három forrásból csordogált bevétel, a nulláról induló szülők a háború előtt önálló portához jutottak, az akkori szociálislakásépítő-akció, az úgynevezett ONCSA-program révén. A bogyiszlói ONCSA-házak egy mélyen fekvő területen, vályogból épültek, s amikor az 1945-ös dunai árvíz elérte a szegénysort, a porták sorra összedőltek. Pedig akkorra már a házra felvett hitel nagyjából felét kifizette a család. Biztosítás nem volt az épületre, s Vargáék helyzetét tovább rontotta, hogy az apa hadifogoly volt. Anya és fia a családfő nélkül kezdett bele egy téglaház építésébe.

A hatosztályos iskolát befejező Varga István 12 esztendősen kivette a részét a pénzkeresetből. Hajnalban meg délutánonként a piacra járó bogyiszlói kofákat vitte át a Dunán apja csónakjával, egy évvel később a révészkedés mellett már erdőmunkát is vállalt.

– Negyvenkilós voltam, s eleinte nem bírtam a hatalmas tuskókkal – idézi fel azt az időt. –Odavágtam a fejszével, de alig tettem bennük kárt. Egyszer annyira elfáradtam, hogy már zokogtam a kínomban. Arra jött néhány helybéli férfi, megsajnáltak, és fölaprították a legcudarabb tuskókat.

Varga István apja 1947-ben tért haza a fogságból, s addigra a család új háza fölépült. A következő években a fiú főképp napszámosként dolgozott. A katonaság után a Gyümértnél lett kocsikísérő. A gyümölcsfelvásárlással és kereskedelemmel foglalkozó állami cég ranglétráján gyorsan haladt: néhány hét múlva már átvevőként alkalmazták, majd kinevezték raktárosnak, végül telepvezetőnek. 1963-ban felvették a Paksi Konzervgyárhoz, ahol bogyiszlói telep vezetését bízták rá. Egy év múlva a faddi üzemegységet is ő irányította. Egészen 1990-ig, a gyár felszámolásáig – és a teljes hazai konzervipar összeomlásáig – ő volt a főnöke a szezonban 5-600 embert foglalkoztató a két telephelynek.

Bár az iparág tönkremenetelét nehezen élte meg – még szívszanatóriumba is beutalták –, nem hagyta magát: a régi kollégákkal alapított egy fűszerpaprika-termeltető, feldolgozó és értékesítő kft.-t, amivel évente tíz vagon őrleményt dobtak főképp külföldi piacra. Híres levesporcégek vásároltak tőlük. A vállalkozás jól ment egészen 2010-ig. Akkortól a bogyiszlóihoz képest fél áron kínált – Varga szerint „teljesen íztelen, de színezéknek nem rossz” – kínai és észak-afrikai paprikával nem bírták a versenyt. Ezért is döntött úgy, hogy végelszámolással megszünteti a kft.-t. A döntésének azonban más oka is volt:

– Feledékeny lettem – mondja keserűen. – Elért az agylágyulás. Testileg semmi bajom, gyógyszert nem szedek, csak a feledékenységre.

E bajától tartva döntött úgy, hogy eladja tolnai családi házát és beköltözik valamelyik szeretetotthonba. Kétszáz kilométerrel odébb, a Somogy megyei Gadányban talált magának megfelelő helyet. Azért ott, mert a szomszédos faluban, Mesztegnyőn lakik barátnője, akivel még a kilencvenes években ismerkedett meg.

– Tizenkilenc évvel fiatalabb – mondja később, s hangjából kihallik némi férfias elégedettség.

Hogy a múltra emlékezve mennyire lehet elégedett, azt maga sem tudja. Úgy érzi, mindig keményen dolgozott és nem eredménytelenül. Felnőtt fejjel befejezte a nyolc osztályt, három szakmában szerzett technikusi képesítést. Boldog házasságban élt, született egy lánya és egy fia, majd két unokája. Szép házuk volt, a hozzáépített nyolcvan négyzetméteres, sok munkával ápolt télikertben mázsaszámra termett a citrom, a narancs, a mandarin, a banán, s amikor a rózsa- és gyümölcsillatú üvegházban reggelente leült az asszonnyal kávézni, akkor...

Itt megáll a múltidézéssel. A feleségét már rég elvesztette, az asszonyt 55 évesen vitte el a szíve. És nincs meg már a fia sem: őt 30 esztendősen –másfél évtizedes kezelés után – legyűrte a rák.

A két tragédia megtörte őt.

Ahogy a feledékenységtől való szorongás is. Szeret vezetni – de két éve nem ülhet volán mögé. Szépen dalol, több tévében is szerepelt nótaénekesként – immár nem vállal fellépéseket, mert a strófa közepén néha semmivé foszlik a fejében a szöveg.

Egy dolog viszont nem foszlott semmivé: a fogadalom. Amit még kisdiákként tett magának. Jó tanuló volt, a legjobb az osztályban. Színjeles. A család szegénysége miatt mégse tanulhatott tovább. Akkor megfogadta, egyszer majd tesz valamit a szegények gyermekeinek oktatásáért. Talán korábban is beválthatta volna a fogadalmát, de abban biztos, hogy már nem volt halasztható a dolog, ezért hát a közelmúltban létrehozta az említett alapítványt. Hogy ezt megtette, megnyugodott.

Ül a gadányi szeretetház egyik apartmanjában, abban a fotelban, amit még régi otthonából hozott magával, s a hozzánőtt bútorba süppedve ekképp meditál:

– A szegények gyerekeinek egyre kevesebb az esélye arra, hogy tanulhassanak. Az egyetemi tandíj tovább rontja az esélyeiket. Aggódva gondolok a jövőre. Engem 1965-ben léptettek be a pártba. Baloldali ember voltam, nem esett nehezemre, de az eszme megvalósulásában soha sem hittem. Abban, hogy mindenkinek a szükségletei szerint jut majd. Szép eszme, de megvalósíthatatlan. Akárcsak Jézus mennyországa. De ettől még tény, hogy a régi rendszerben könnyebb volt egy szegény, de tehetséges gyereknek, mint most. Talán egy kicsit javítok az ő helyzetükön. Esetleg más is gondol arra, hogy tegyen valamit a szegényekért.

Még beszél arról, hogy az alapítvánnyal azért eszébe sincs búcsúzni a világtól. Családjában sokan voltak hosszú életűek, anyai ágon a felmenők között öten is megélték a kilencven évet, s dédapja még 101 esztendősen elzarándokolt Bátmonostorról a máriagyűdi búcsúba. Gyalog tette meg a hetven kilométert. Igaz, a keresztet már nem ő vitte. Egy évvel korábban még igen, de akkorra valahogy kezdett már fogyni az ereje.

Névjegy

VARGA ISTVÁN

Bogyiszlón született 1933-ban. Már 12 esztendősen munkába kellett állnia. Az összesen 65 évet dolgozó férfi betegsége miatt bevonult egy szeretetotthonba, majd létrehozott egy alapítványt, ami segíteni próbál faluja szegény sorsú fiataljain. A korán megözvegyült Varga Istvánnak egy lánya és két unokája van. Az egykori konzervgyári főnök szépen énekel, kedvenc nótája így kezdődik: „Úgy szöknek az évek, mint a tűnő álom...”.