Azzal csak a baj van: megfelelni a külsős producereknek, a lemezkiadóknak, a folyamatosan változó elvárásoknak. S ha nem elég ügyes a zenész, épp a lényeg az, ami könnyen elsodródhat a napi ügymenetben: a zene.

Az angliai Bradfordban már 1980-ban megalakított bandát ma is ugyanaz a Justin Sullivan gitáros vezeti (csak ő maradt meg az eredeti felállásból, miután Robert Heatont 2004-ben elvitte a hasnyálmirigyrák). A genezis után négy évvel jelent meg első nagylemezük Vengeance címmel, s már a debüt előrevetítette, hogy az Oliver Cromwell hadserege után elnevezett zenekar nem csupán egy lesz a nyolcvanas évek néhány dalos sztárja közül. Hogy a világ se lenyelni, se kiköpni nem tudta őket, jórészt annak köszönhető, hogy a súlyos zene mellett súlyos, politikával átitatott szövegekkel dolgoztak.

Talán Amerika-kritikájuknak is volt némi szerepe például abban, hogy 1985-ben, második, No Rest A Wicked című anyaguk megjelenésének évében az amerikai hatóságok nem adták meg a koncertezéshez (vö. munkavállaláshoz) szükséges engedélyeket. A bevándorlásiak azzal érveltek, a New Model Army nem képvisel művészi értéket. (Szerencsés ország lehet, ahol a migrációs hivatalban esztéták nyüzsögnek.) A banda fellebbezett, végül játszhattak Amerikában.

Ha politikáról kérdezik őket, sosem mulasztják el megjegyezni: a közéleti tartalom valóban nagyon fontos eleme a munkájuknak, de a fő hangsúly mégiscsak a zenei kifejezőerőn kell hogy legyen. Sosem hódoltak be az úgynevezett könnyűzenei moguloknak, s ha voltak is (mert voltak) kapcsolataik megakiadókkal, mindig meg tudták őrizni függetlenségüket. Ezért is, hogy bárhol járnak a világon, telt ház fogadja őket a kisebb-nagyobb klubokban, és a szaksajtó sem fanyalog munkáik hallatán. Igazi, generációkon is átívelő kultbanda lett belőlük a több mint három évtizednyi működés alatt.

Egy másik interjúban Sullivan úgy fogalmazott, soha nem érdekelték őket a trendek – ami nem jelenti persze, hogy ne figyelték volna a (mindenféle) zenei változásokat, ők maguk rengeteg különféle zenét hallgatnak otthon, de sosem érezték szükségét, hogy alkalmazkodjanak a divatokhoz. Nehéz is lett volna, amennyiben – ugyancsak Sullivan szerint – nagyon kevés volt a konkrét zenei ízlésbeli kapcsolódási pont a zenekartagok között, és ma is így van ez. A banda épp ezzel magyarázza, hogy sajátos, műfajilag csak nagyon nehezen besorolható zene jön ki a kezük közül. A közvélemény néha gondban is lehet, hogy akkor ez most posztpunk tényleg, esetleg punk, gót metál vagy etnometál vagy mi az ördög. Nem mintha ez volna a fontos.

Az eddig 13 nagylemezt, hat élő korongot és hét mozgóképes kiadványt megjelentető New Model Army többször játszott már Magyarországon. Bár előfordult, hogy a teljes banda tiszteletét tette Budapesten, máskor Sullivan és a szintén NMA-s Dean White jött csak el. Február 21-én is ők ketten játszanak majd a Gozsdu Manó klubban, reméljük, mindenki befér majd, akit érdekel a nem mindennapinak ígérkező koncert. Amelyért különben valóban hálás lehet az európai, illetve a magyar közönség: a zenészek stúdiója és próbaterme karácsonykor szinte teljesen megsemmisült, s úgy nézett ki, talán nem is tudják vállalni a kontinensturnét.

De hát a katona az katona.