Ügyesen a fa tetején
A gyümölcsfák közül ilyenkor az almás termésűeket lehet metszeni. Figyelni kell a csonthéjasok rügyeit: a levél nélküli időszakban elvégezhető nagyobb, fás metszést akkorra kell időzíteni, amikor a rügyek a beszédes elnevezésű piros bimbós állapotban vannak. Az ágelhalásért felelős kórokozók ilyenkor fertőznek legkevésbé. A magára hagyott vagy rosszul metszett alma, körte, birs félreérthetetlen jelekkel tudatja, ha valami nincs rendben vele. Apró lesz a termése vagy kevés, és vízhajtások tömegét hozza. Ha a koronát túlságosan megmetszették, a növény frászt kapott, és mindezt tarrágásként vagy súlyos jégverésként élte meg. Az összes energiáját az elvesztett, levágott hajtások pótlására használta.
Az almások általában koronájuk külső palástján hozzák a szép termést, ezért a vízhajtások között úgy kell válogatni, hogy ezek ne sűrítsék, árnyékolják a korona belsejét. Viszont a vízhajtásokból kialakított új hajtásrendszer jól jöhet a fa megifjításakor. Ha ügyesen dolgoznak, akkor a famatuzsálemek újra tinédzsernek érzik magukat. Segíteni kell őket mű- és levéltrágyával is.
A nyurga, laza szövetű vízhajtásokból is lehet termőket nevelni, de ehhez le kell lassítani növekedésüket. Mivel az alma rokonságába tartozó fajok a hajtásaik csúcsán mindig hajtás- – vagyis levéllé fejlődő – rügyeket hoznak, ezért egy-egy vízhajtáscsokorból csak egyetlen szálat kell meghagyni, de ennek csúcsrügyét szíveskedjenek levágni. Így nem nő tovább, inkább hízik, és ha sikerül 60 fokos szögben meghajtva lekötni, vagy súlyt akasztva rá meggörbíteni, akkor az idén már berakódhat termőrügyekkel, s jövőre terem is. A kivágásra kijelölt többi hajtást lehetőleg tőből ki kell nyisszantani, úgy, hogy az alapi rügyei ne hajthassanak ki. Jó, ha a gyümölcsfák koronaformáján belül olyan termőfelületet sikerül kialakítani, ami minél közelebb van a törzshöz. Ekkor rövidebb a tápanyag útja, kevesebb helyet árnyékol a fa, és több növény fér egy adott helyre. Ha viszont éppen a nagy árnyékvetés is cél, akkor ennek megfelelően kell a szerszámokkal bánni.
A jövő héten a szőlő metszéséről írunk.
Olló vagy fűrész?
Metszéshez éles metszőollóra, gallyvágóra, fűrészre és esetenként létrára van szükség. Ha bizonytalan a létrázás, akkor érdemes megfontolni a hernyózó szerszámok beszerzését. A néhány száz forintos kínai, orosz olló még dísznek sem jó, de aki keveset használja, annak nem érdemes tízezreket költeni egy mutatós, márkás szerszámra. A metszőollóval szemben általános követelmény, hogy az állító anyacsavarja segédcsavarral vagy valamilyen racsnis megoldással stabilizálható legyen, különben előbb-utóbb lecsavarodik.
Szerencsés, ha a rugó cserélhető. Jó, ha az olló nyele műanyag borítású és a támasztó, valamint a vágóél összeérése után a két penge szára egy gumibakon találkozik, s nem a fém csattan. Ha csattog az olló, akkor megfájdul a csukló. Az ollós metszéskor arra kell ügyelni, hogy a támasztóél mindig a levágandó rész felé essen. Így lehet csonk, sérülés nélkül metszeni. Általában 1,5-2 centi vastagságig lehet ollóval vágni. Az 50-80 centis szárú gallyvágó a metszőollóhoz hasonló elven működik. Vannak ívelt és egyenes pengéjű változatai. Aki sokat használja, annak érdemes drágábbat vásárolni, de az 1500-3000 forintért megvehető is tökéletesen megfelel, ha nem karvastagságú ágakat vágnak vele. A professzionális erőszerszám ára közel húszezer forint. A fűrésznél nem érdemes takarékoskodni, mert az olcsó mindig a legrosszabbkor hagy cserben. Aki sokat használja, annak érdemes egy keskeny nyeles, kardágfűrészt és egy könnyű, keretes fűrészt vásárolni.
