Nem szeret azon töprengeni, hogy egy másik ember szíve dobog a testében. Schwartz Sándor annyit tud csak, egy hozzá hasonló korú fiatalember szívét ültették be a mellkasába 1992 januárjában, a Semmelweis Egyetem Ér- és Szívsebészeti Klinikáján. Az a húsz évvel ezelőtti nap átalakította az életét.

Az apró gondnoki lakásban ülünk, és a 48 éves Sándor odamutat a fotelre: két összerakott pulóvert tart készenlétben, és ha leesik a hó, már szalad is havat lapátolni. A talicskát előre megpakolta szóróanyaggal. A hólapátolás lett a „kedvenc” téli sportja, noha ma már másfél óra helyett három óráig is eltart, mire megtisztítja az iskola körüli járdákat. De nem hagyja el magát. – A mai napig kettesével szaladok fel a lépcsőn, mert úgy hamarabb odaérek – közli magától értetődően.

Úgy számolja, hogy élete első huszonnyolc évéből húszat kórházakban és szanatóriumokban töltött. Veleszületett szívbetegsége miatt a két véglet között ingadozott. Ha jól érezte magát, lement a betegtársaival focizni; ha rosszul volt, azon morfondírozott, hogy megmarad-e vagy sem.

– Gyermekkorában meg lehetett volna operálni Sanyit. Külföldi orvosokkal is konzultáltam, de mindenütt azt mondták, hogy túl késő – idézi fel Szabó Zoltán professzor, aki végül megműtötte Schwartz Sándort, Magyarország első szívátültetését végrehajtva. Előtte csak kutyákon és hullákon gyakorolhatott, így sosem felejti el az 1992-es operáció végén érzett izgalmat: megindul-e az új szív?

Megindult, sőt azóta is ver.

Próbálta Sándor bepótolni az elveszett időt, és a műtét után legalább egy évig „ide nekem az oroszlánt is!” hangulatban élt. Aztán lenyugodott. S végül mégis megkapta az oroszlánt: a gyermekkori álmaiból kettőt is valóra váltott – családot alapított és gyermekei lettek. Bár a szűkös szolgálati lakás nem szerepelt az álmai között, megvonja a vállát: ezt hozta az élet.

Hivatalosan négyórás takarítói állása van a Kós Károly Általános Iskolában, a Wekerle-telepen. Az iskola gondnoka papíron a felesége, aki reggel hattól már a konyhán szorgoskodik. Mindig is egy helyen dolgoztak: Judit titkárnő volt a Szabolcs utcai kórházban, ahol Sándor betegfelvételi adminisztrátorként kapott állást – ott ismerkedtek meg. A saját lakásaikat 1993-ban közös otthonra, háromszobás panelre cserélték, de Sándor elvesztette az állását, és csak rokkantjáradékot kapott. Sok helyen keresett munkát, végső kétségbeesésében még azt is elárulta, hogy szívátültetett. Gratuláltak neki, ám nem vették fel. S ekkor jött 1995-ben a gondnoki állás, amelyhez szolgálati lakás is járt.

– Bentlakó gondnoknak lenni nem könnyű feladat, reggeltől estig, télen-nyáron helyt kell állni. Pihenni nincs sok idő – magyarázza Zuborné Sallai Márta igazgató. Tizenhat éve dolgozik az iskolában, ahová egy évvel a Schwartz család után érkezett. Minden tanár és a szülők többsége is tisztában van vele, hogy Sándor szívátültetésen esett át, de napi szinten ez nem téma. – Arról nem is tudunk, ha esetleg rosszabbul van. Sosem halljuk panaszkodni – teszi hozzá az igazgatónő. Schwartz Sándort komoly embernek tartja, aki felelősséget érez a családjáért.

Nyáron lesz tizennyolc éves Sándor lánya, Alexandra, aki spanyol két tannyelvű gimnáziumba jár. Azért így keresztelték el, hogy az édesapja nevét legalább részben továbbvigye. Aligha meglepő ezek után, hogy a fiát Sándornak hívják; ő tizenkét éves, és az apa szerint „a szája is megnőtt vele együtt”. Ahogy mondani szokta, neveli a nevelhetetlen gyermekeit. A fia valójában Sándor Zoltán, a második nevét a Szabó professzor iránti tiszteletből adták neki. A kamaszfiú kizárólag a Zoltánt használja.

Noha úgy élhetne, mint bárki más, Schwartz Sándornak immár a szíve a legkisebb gondja. Évek óta vesegondozott (krónikus veseelégtelenség miatt), gyomorpolippal és magas vérnyomással is küszködik. Óvakodnia kell a fertőzésektől is: ahogy közeledik az influenzajárvány, igyekszik minél kevesebbet közösségben tartózkodni. Különösebben nem fél tőle, hogy elkap valamit. – Csalánba nem üt a ménkű! Hivatalból sem lehetek beteg, hiszen én vagyok az első újszíves – teszi hozzá nevetve.

Zárkózott fiatalembernek ismerte meg Sándort az Ér- és Szívsebészeti Klinika mostani igazgatója, Merkely Béla professzor, aki ifjú orvosként jelen volt a húsz évvel ezelőtti szívátültetésen. Később sokszor végzett szívkatéterezést Sándoron. – A gyermekkorát megváltoztatta, nehezebbé tette a betegség. A műtét után nyílt ki előtte a világ, és nagyon meg akarta élni az életet. Céltudatos volt, hamar családot alapított – emlékszik vissza.

Négy gyermeket nevelt fel a feleségével Schwartz Sándor: Judit az előző házasságából két fiút hozott a családba (Zsoltot és Norbit). Amúgy Sándornak sem ez az első házassága – 1986-ban elvett egy lányt, akivel három évig élt együtt, majd elváltak. A műtét utáni egy-két évben a csapból is az ő újjászületésének a története folyt, utána már csak az évfordulókon keresték meg – és néhány esztendeje csend veszi körül.

A gyerekeivel sokat focizott az iskolaudvaron, de már kevesebb erőt érez hozzá. A munka tartja őt karban, ott van mindjárt a lehullott levélhegyek összegereblyézése. És mindig kéznél a szerszámosládája, ha bármit meg kell szerelni az iskolában, már ugrik is.

Apró örömök szépítik meg az életét: ma már például bátran nevethet. Amikor a kórházban, a műtét után – együtt Koncz Antallal, akibe két héttel később ültettek új szívet – kaptak egy műszer-sterilizálóval „lemosott” Junoszty tévét, és a Benny Hill Show-t nézték, csukott szájjal, óvatosan tudtak csak kuncogni, annyira fájt a csontozatuk és az operáció okozta seb. Vagy ott a borotválkozás, amely a műtétet követő egy évben kötelező volt (nehogy bacilusok telepedjenek meg az arcszőrzetben). Mihelyst letelt az egy év, Sándor kihajította a borotvát, és egy ideig növesztette a szakállát. Most újra borotválkozik, de már önként.

– Majdhogynem családi kapcsolat alakult ki közöttünk – meséli Szabó Zoltán professzor, aki Sándor tanúja volt az esküvőn. Névnapokon is találkoznak, legutóbb karácsony előtt látták egymást.

Válogatott labdarúgó vagy autóversenyző szeretett volna lenni Schwartz Sándor. Imádott focizni – igaz, néha összeesett a pályán, és a kórteremben tért magához. Gyermekként műanyag kocsikat alakított át a kórházban versenyautóvá: átfestette őket, és az oldalukra cigisdobozokból kivágott márkaneveket ragasztott. Nagyon szeretett volna jogosítványt kapni, ám a betegség megakadályozta ebben. Ma már szerezhetne, de nincs rá pénze.

A gyerekeinek él. Mivel ők a szívátültetés után születtek, nem tudják elképzelni, milyen volt korábban az apjuk élete. Sándornak sincsenek már teljesíthetetlen vágyai. Csöndesen megjegyzi: „A családom éltet. Rájuk gondolok legelőször.”

Névjegy

SCHWARTZ SÁNDOR Huszonnyolc évesen – Magyarországon elsőként – kapott új szívet, amellyel már húsz éve él. És még legalább húsz évig szeretne. Iskolai gondnokként dolgozik ő és a felesége is, együtt négy gyermeket neveltek fel.