Hasonlóba kezdett az 1990-es évek végén Jeff Harris torontói fotós (képünkön) azzal a nagy különbséggel: ő önmagát „fogyasztja el”, pontosabban fényképezi vagy fényképezteti naponta egyszer. Tizennegyedik éve is töretlenül folytatódó projektje eredményeképp ha nem is marhahúsos vagy cheddar sajtos, de „virágos”, „bárpultos” vagy éppen „természetjárós” Jeff Harriseket láthat, aki végigböngészi a honlapján látható képsorozatot. Önarcképet immár mintegy 4800 változatban. Társszerzői, azaz a felkért fotográfusok között olyan nevek is szerepelnek, mint – a Magyarországon is bemutatott filmjeiről is ismert – örmény-kanadai rendező, Atom Egoyan. A „számtalan Jeff Harrist” 2009-ben –önreprezentációs kísérletének tizedik évfordulóján – hetekig láthatták az érdeklődők Torontó belvárosának üvegcsarnokában, az Allen Lambert Galleriában. Susan Bright, a londoni Nemzeti Portrégaléria kurátora pedig beválogatta a képeket napjaink 75 vezető „önfotósának” alkotásai közé.

– Miért is ne csináljak mindennap egy-egy önarcképet? Olyan ez,mint lemenni a fitneszterembe: erősíti az izmokat és formában tart – magyarázta az amerikai Time magazinnak a fiatalember, akinek hírnevén legutóbb az dobott nagyott, hogy projektjével felkerült a hetilap LightBox nevű weboldalára. –Olyasvalaki voltam, aki reggel 9-től délután 5-ig tartó munkarendben élt. A projekt is ösztönzött, hogy kimozduljak, ne pedig egy ketrecszerű fülkében dolgozzam – tette hozzá.

Mit csinált például 2001. szeptember 11-én? Nos, a világot megforgató események napján Jeff Harris öndokumentációja szerint félmeztelenül ugyan, de éppen egy tévéképernyőre meredt. Voltunk ezzel így pár százmilióan aznap... 2005. március 13-án pedig meztelenül állt a temérdek hóban (a bőséges égi áldásban senki ne lásson rendkívülit a tavasz elején Kanadában), míg mondjuk 2007. szeptember 21-én virágokat locsolt.

Ahogy egyre több időt töltünk a képsorozattal, annál megkerülhetetlenebb módon merül fel a kérdés: oké, de kit érdekel ez végül is?

Megkeresésünkre kicsit értetlenül állt Harris projektjének lelkes fogadtatása előtt Hadas Miklós szociológus, egyetemi tanár. A Budapesti Corvinus Egyetem Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központjának vezetője alapvetően banálisnak, triviálisnak és narcisztikusnak tartja Harris munkásságát azon anyag alapján, amelyet belőle látott. – Ha ez művészet, akkor azt mutatja csak: rugalmasan értelmezzük a művészetet. Ez az önreprezentáció nem megy túl színvonalában az „igényesség” azon szintjén, amelyet a (kis)polgári családi albumokban is látunk – mondta. A kultúrakutató szakember abban sem lát semmi rendkívülit, hogyan járul hozzá a napi obligát fényképezkedés Harris belső harmóniájához. – Egyfajta dokumentum ez kétségkívül egy az ezredfordulón élő férfi mindennapjairól, a rákbetegséggel való küzdelméről. Mindannyian értelemmel látjuk el az életünket, annak meghatározott menetét. Különösen ezt teszi valaki, ha, mint Harris, a művészi tevékenység rangjára tart igényt. Ezt viszont egy adótanácsadó könyvelő is ugyanilyen erővel megteheti – magyarázta Hadas Miklós, akit a társadalmi nemek kutatójaként legfeljebb az ragadott meg a megtekintett anyagban, hogy férfinál is ilyen erős az önreprezentációnak, azaz saját maga képi megjelenítésének igénye. A szociológus szerint az ábrázolás híján van a közhelyeken túli mondanivalónak, így a képi tartalom olyasféle hangsúlyainak is, mint például egyes testrészek kihangsúlyozása olyan, önmagukat megörökítő feminista szerzők részéről, akik a férfielnyomást akarják érzékeltetni.