Anna Wintour, a Vogue divatmagazin amerikai kiadásának főszerkesztője (képünkön) mégsem beszél szívesen Az ördög Pradát visel című filmről, sőt egyáltalán nem beszél róla. Állítólag sem a nagy sikerű filmről, sem az alapjául szolgáló könyvről nem jelenhetett meg soha egy sor sem a Vogue kiadásaiban.

Egy másik könyvre viszont lényegesen büszkébb. A nemrég megjelent Vogue: a borítók címet viselő album háromszáz címlapot tartalmaz a divatlap 1892-es első megjelenése óta. Benne van az Anna Wintour nevéhez köthető első címlap is, az, amelyiket a legenda szerint vissza akartak küldeni a nyomdából, mert azt hitték, hogy tévedésről van szó. 1988-ban ugyanis egészen más nőideálok szerepeltek a magazinok borítóin. Nem dívott a természetes szépség, sokkal inkább a keményre lakkozott frizurák, vörös rúzsok és nagy válltömések. Wintour első címlaplánya viszont egy alig sminkelt, hullámos hajú, farmeros lány volt. Aki mellesleg egy hatalmas, csillogó kövekkel kirakott keresztet viselt a pólóján. Ez volt az első alkalom, hogy egy farmeres lány volt a Vogue címlapján; és abban is úttörő volt a borító, hogy egy ötven- és egy tízezer dolláros darabot kombináltak rajta.

Azóta lényegében a brit származású, londoni születésű Anna Wintour mondja meg, hogy mi a divatos és mi az avítt, mi az ízléses és mi az abszolút tabu. Arról is ő dönt, hogy ki számít menő tervezőnek, ki fog milliós forgalmat bonyolítani, és ki az, aki végleg eltűnik a süllyesztőben. Immár 24 éve. – Ő a háromszázmilliárd dolláros divatipar legbefolyásosabb résztvevője – mondják róla a még 2007-ben forgatott The September Issue (A szeptemberi kiadás) című dokumentumfilmben.

– Ez vastagabb, mint a manhattani sárga lapok – viccelődött David Letterman amerikai show-man műsorában erről a bizonyos szeptemberi lapszámról. Ez a háromkilós, nyolcszáz oldalas kiadvány a legfontosabb szám minden évben. Így az sem véletlen, hogy ennek elkészültét követi nyomon a Wintourt bemutató dokumentumfilm.

A 62 éves, „Atom Annának” gúnyolt főszerkesztő már kamasz korában tudta, hogy divattal fog foglalkozni. Pontosabban újságíró apja találta ki, hogy a Vogue főszerkesztői posztja lenne neki a legmegfelelőbb munka. Dolgozott egy ideig a londoni Harrods áruházban, aztán egy kisebb divatlapnál. 1975-ben New Yorkba ment, ahol a Harper’s Bazaar munkatársa lett, majd a brit Vogue szerkesztői, majd az amerikai Vogue főszerkesztői széke következett. Ahogy azt az apja megmondta.

A szeptemberi kiadásban pedig nyomon követhetjük, hogy miként tudja ezt a pozíciót több mint két évtizede megtartani. Úgy, hogy mindenkinél jobban érzi, mi az, ami a jövőben tetszeni fog. Persze kérdés, hogy meg kell-e éreznie bármit is, ha egyszer ő mondja meg, hogy mi tessen.

Minden döntése megkérdőjelezhetetlen, még a régi társ, a művészeti vezető, Grace Coddington is csak annyit mer mondani: most nem teljesen világos számára, hogy Anna miért dobta kukába az anyagot, amin hetekig dolgozott. Lényegében azt látjuk, hogy két órán keresztül kritikátlanul hízelegnek neki, vagy rettegnek tőle. (Úgy tűnik, hogy még az operatőr is.)

Csak a film vége zavarba ejtő, csak ez árnyalja az Anna Wintourról kialakult képet. A milliárdos iparág teljhatalmú úrnője ugyanis arról beszél, hogy akik a legfontosabbak számára, a testvérei, amolyan szórakozásnak tekintik a munkáját. Ők ugyanis „felnőtt” munkát végeznek: egyik bátyja a The Guardian politikai szerkesztője, a másik az alacsony jövedelműek lakhatásával foglalkozik, a nővére pedig emberi jogi aktivista. És ha ez nem lenne elég, a lánya is úgy nyilatkozik, hogy nem érdekli a divat, inkább jogász szeretne lenni. Amikor már-már megsajnálnák a hajviseletéről és elengedhetetlen napszemüvegeiről ismert főszerkesztőnőt, közli, hogy neki csak egy nagy vágya van még az életben: a teniszben tökéletesíteni a fonákját.