A csoda nagykövete
Szentendre óvárosában, egy kacskaringós mellékutcában bújik meg a Karácsony kiállításnak otthont adó Hubay Ház. A bejáratot nem lehet nem észrevenni: egy ember nagyságú diótörő strázsál az ajtó mellett, s mágnesként vonzza a látogatókat. Odabent muzeális értékű karácsonyfadíszek és kiegészítők idézik meg elmúlt évszázadok karácsonyainak történetét. XIX. századi betlehemek, kétszáz éves szaloncukrok, ünnepi sütőformák, régi diótörők, zenélő Jézuskák, zseníliából, üveggyöngyből s papírból, celluloidból készített díszek alatt roskadoznak a polcok: minden bizonnyal Dickens is imádná. A sarkokban korabeli és modern karácsonyfák, az egyik mellett füles fotel csábít letelepedésre – mintha csak az előbb kászálódott volna ki belőle a Télapó. Az üzlet egyszerre bolt, kiállítás és szalon: vásárolni nem kötelező, a kiállítás megtekintése ingyenes. Zsúfolásig vannak, s mint kiderül, nem is csak karácsony tájékán:
– A karácsony lelkiállapot: ilyenkor az emberek hisznek a csodában, a felnőttek is újra gyerekek lesznek. Szeretem látni az arcokon az érzést, amit előhív ez a hangulat – magyarázza Hubay Éva, a szalon tulajdonosa karácsonyszenvedélyét. – Ez nekem is a gyerekkoromat idézi: most is előttem van minden apró mozzanata az akkori karácsonyoknak.
Éva a Felvidékről, nemesi családból származik; szülőföldje, Csehszlovákia már nem is létezik. A Rimaszombathoz közeli családi kúriát, regényes gyerekkorának színhelyét még dédnagyanyja kapta nászajándékul. És most kéretik behunyni a szemeket: képzeljünk el egy kisebb kúriát egy nyolcszáz lelket számláló falu fölé magasodó dombon – no nem egy hivalkodó kastélyt, inkább egy kis családi gazdaságot, cselédsorral, állatokkal, méhészettel, körpanorámával meg miegymással, ami pont ideális játszótér egy kalandvágyó csitri számára.
– Ebben a tradíciókból és távolságtartó szeretetből szőtt, zárt világban nőttem fel. Sokat követeltek tőlem, ennek köszönhetem, hogy hat nyelven is elboldogulok a világban. Szigorúan fogtak a szüleim, s nem volt mindegy, hogy kivel játszom. A karácsony viszont különleges nap volt: legelső emlékem, hogy jó meleg van, s a gyöngyös díszeken megcsillan a fény. A szaloncukrot otthon főztük, de a gyerekeknek ez titok volt: a papírja készítésében vettünk csak részt. Összegyűlt a család, s a gyertyaillatban, a hócsikorgás és a selyempapír zizegése között oldódott a hétköznapi merevség.
Otthon nevelkedett Éva, s alig volt barátja. Ideje nagy részét titkos, félhomályos padlásokon töltötte. Sok kincset talált a poros sarkokban: a dédmama csipkés legyezőit, blúzokat, régi ruhákat, porcelánokat, kristályokat, mídert, s vitte a piacra továbbadni az újrafelfedezett régiségeket. Lelkes kincsvadászata során gyakorlatilag előszedegetett mindent, amit előtte a gondos felnőttek elrejtettek. A hatvanas évek Csehszlovákiájában járunk: hol erről fújt a politikai szél, hol arról, s a nemesi élet rekvizitumai, letűnt korok tanúi rossz fényt vethettek a falu fölé magasodó kiskúria lakóira. A hangulat forrongott, így Éva lemondott a piacozásról, s beérte a felfedezés örömével.
Állami ösztöndíjasként került át Magyarországra: a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem tartósítóipari mérnök szakán végzett. Csakhamar előtérbe került a kereskedői énje. Akkor még nem voltak nyitva a határok, ő rendszeresen járt haza, ráadásul sok nyelvet beszélt, így a külföldiekkel is szót értett. Hamar észrevette, hogy mire lenne kereslet. A csehszlovák kristály és hímzőfonal volt a sláger – ez utóbbit, ha ezer évig élnénk, sem találnánk ki. Éva piacról piacra járt, s kereskedett, még ma sem érti igazán, hogyan tudott a zsákszám hordott színes fonalból egy kisebb vagyonra szert tenni.
– A nyolcvanas években magánvállalkozóként már nemzetközi kereskedelemmel foglalkoztam. A cég profilja sorsszerűen alakult ki. Édesanyám onkológián dolgozott főorvosként, és én sok időt töltöttem mellette. A felmenőim között több füvesasszony és bába volt, talán a vérünkben van a segítségnyújtás. Otthon öt generáció élt egy fedél alatt, s emlékszem az első találkozásomra a halállal. Nem csináltunk belőle titkot: az elhunytat lemosdatták, felravatalozták, felöltöztették, állát felkötötték, jöttek a rokonok. Tudtuk, hogy ez is az élethez tartozik. A gyerekeket nem engedték oda, de persze mindent meglestünk. Anyukám munkáját figyelve jöttem rá, hogy kellenek azok a pillanatok, amelyek visszarántanak a földre. Egyetemistaként egyszer meglátogattam anyukámat a kórházban. Befutottam szép, modern ruhában, s figyelmet követelve, hangoskodva meséltem édesanyámnak. Ekkor jött szembe egy velem egykorú lány, végstádiumban. Alig tudott már járni. Láttam, ahogy rám nézett: kijózanító volt. Akkor tanultam meg, mennyire semmik vagyunk. Az élet egy korhadt libikóka, bármikor kerülhetsz te az aljára. A lány csak nézett, s egy másodperc töredéke alatt fordult egyet a világ. Ez a pillanat sokat formált rajtam.
Cége kórházi berendezések forgalmazásával foglalkozik. Mindemellett Éva huszonvalahány éve országos képviseletet lát el a szívsebészet és az idegsebészet területén a beszerzésben.
– Olyan különleges implantátumokat hozunk be Magyarországra, melyek súlyos idegrendszeri és agyi sérüléseken segíthetnek. Mi szervezzük meg az orvosok betanítását is. Ennek köszönhetően a betegek új életet kapnak: itt tényleg lehet látni csodákat. Mi csak közvetítünk: a feltaláló mérnökök és az orvosok között. De azért ott vagyunk mi is, és ez jó érzés.
Míg munkája során küzd mások álmaiért, a sajátjáról sem mondott le: negyed évszázada dédelgetett vágya vált valóra a Karácsony Szalonnal. Még Németországban, valahol a Rajna mentén, a karácsonyfa-állítás őshazájában látott egy hasonló kisboltot, s rögtön tudta, szeretne ő is létrehozni egy ilyen mikrokozmoszt. A helyszínben is biztos volt, egyetemista kora óta rajong Szentendréért, mindig itt szerette volna megvalósítani a Hubay Házat: emlékezteti a kis falura, ahol nevelkedett. Eredetileg egy idős házaspár lakott itt: a napsütötte hátsó ablakban sokat üldögéltek, s ő mindig látta őket, mikor csavargott a környéken. Valahogy folyton arra vitt az útja: történeteket szőtt a kisöregek köré, érdekelte az ismeretlen ismerősök sorsa. Aztán egyszer csak eltűnt a néni az ablakból, s három-négy évig már egyedül ült ott a bácsi: végül ő is eltűnt. Ez jel volt: ezután kezdték árusítani az épületet.
– Jelenleg tizede van kiállítva a gyűjteményemnek. Nemzetközi piacokon, árveréseken szerzem be az antik díszeket, régóta gyűjtöm őket. Egyszer a Szepességben kirándultunk, mikor egy óriási szemeteskonténerbe az orrunk előtt dobtak ki egy nagy dobozt teli díszekkel. Nem voltam rest, bemásztam a kukába, és darabonként szedegettem ki a muzeális értékű, 1920-as évekbeli karácsonyfadíszeket. A Hubay Ház másik különlegességét, a bilikiállítást már dühömben hoztam létre. Sokszor jöttünk ki városnézésre külföldi klienseimmel Szentendrére, ahol nyilvános WC egy sincs. Égtem, mint a rongy. Mondtam is első felháborodásomban: márpedig én ide egy WC-t mindenképpen fogok csinálni!
És lőn: a Bili Múzeum és nyilvános WC egyszerre kínál szolgáltatást és ismeretszerzést – pusztán jelképes összegért a WC-használat mellett megtekinthető a porcelánból készült éjjeliedények tárlata és az emberiség története biliszemszögből.
S ha azt hinnénk, nincs mélyebb összefüggés kultúrpisilde és karácsonyi szalon között: hát tévednénk.
– Mindenki érzéseket akar hazavinni: a közös élmények a legfontosabbak. Legyen ez egy összenevetés egy tradicionális pottyantós budi látványán, vagy a kiállításon felidézni régmúlt karácsonyok szellemét. Mindez csak eszköz: az emberek fontosak. Nem a tárgyakhoz ragaszkodom, hanem ahhoz, amit elérek velük. Most volt nálunk az első gyermekotthoni csoport: jöttek a négy-öt évesek, tolókocsis kisgyerekek is, bezártuk az üzletet, s ők is díszítettek fát. Idén karácsonykor én ezt az érzést viszem magammal: az árva gyerekek arcán látott áhítatot. Ennél szebbet nem tudnék kívánni másnak sem.
Névjegy
HUBAY ÉVA
1962. január 16-án született a Felvidéken. A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem tartósítóipari mérnök szakán végzett borász szakirányon, de sosem dolgozott borászként. A szentendrei Karácsony Kiállítás és Szalon tulajdonosnője, a Medibis K . ügyvezető igazgatója. Karácsonyi gyűjteménye ötvenezer díszt számlál: ismerősök, barátok is gyarapítják, de előfordult, hogy egy visszatérő vevője hozott egy antik példányt. Idén ő gondoskodik a Budapesti Karácsonyi Vásár fény- és díszdekorációjáról is. Kőkemény üzletasszonynak tartja magát, igazi gazdagságát mégis a családjában látja.
Mottója: legyen minden nap ünnepnap!
