– Mindig éreztem, hogy kilógok a sorból. Imádtam olvasni, és ezt nem nagyon értették az osztálytársaim. Emlékszem, amikor a modern norvég irodalom megteremtője, a politikai nézetei miatt vitatott Knut Hamsun könyveit kellett olvasnunk, láttam az arcukon a megrökönyödést, hogy ezzel mégis miért kell foglalkozni – vallotta a kezdetekről a 42 éves szerző.

Erlend Loe

A Vegyesbolti csendes napok című regényének bemutatója miatt Budapesten járt Loet pont a hamsuni történetek vezették be egy olyan világba, amelyből a mai napig nem tud szabadulni. – A történet, a mese már gyermekkoromban megragadott. Trondheimben, ahol a kamaszkoromat töltöttem, volt egy nagyon jó művészmozi. Amikor éppen nem volt kedvem olvasni, akkor odajártam filmeket nézni. Tudtam, valahogy össze kellene kötnöm az írást és a filmezést – mesélte a lapunknak adott interjúban.

Loe végül az Oslói Egyetem filmtudományi szakán forgatókönyvírást tanult. A húszas évei elején járva, a norvég főváros irodalmi köreiben mozogva úgy érezte, regényt kell írnia.

– A baj csak az volt, hogy nem tudtam, miről. Hétköznapi, unalmas életet éltem. Aztán összefutottam egy barátommal, aki elmesélte, hogy egy stockholmi kórházban dolgozott, ahol találkozott egy nagyon helyes lánnyal. A barátom remekül tudott hallgatni, a lány pedig imádott beszélni. Még azt sem vette észre, amikor a fiatalember elbóbiskolt a széken.

Loe hazarohant, és két hét alatt megírta a különös szerelem történetét az Elfújta a nő című regényben. A világhírnevet azonban a három évvel később írt Naiv. Szuper. című könyv hozta meg számára. – A norvég értelmiség az 1990-es évek közepén rendkívül cinikus volt. Idejük jelentős részét azzal töltötték, hogy kezükben egy teával, állig felhúzott fekete garbópulóverben egymás könyveit szedték darabokra. Az én regényem viszont egy egyszerű, a világra rácsodálkozó, azt nem igazán értő fiatalról szólt, ez a típus akkoriban abszolút nem volt divatban – mondta.

Talán éppen ennek az újításnak köszönhette elsöprő sikerét a mű. Azóta megjelent hat regényében Loe különböző karaktereken keresztül mesél ugyanarról: a jólétből fakadó bizonytalanságról, az élet értelmetlenségét megtörő, váratlan pillanatokról.

Ilyenekből akad jó néhány a norvég filmművészet utóbbi évtizedének talán legjobb darabjában, a budapesti Cirko-Gejzír moziban több mint egy évig vetített Északban is – ennek forgatókönyvét is Loe jegyzi. A film egy a fiát kereső öngyilkos hajlamú férfi, civilben síbérletárus Norvégiát és önmagát átszelő utazásáról szól. A történetet Loe kamaszkori élményei, a trondheimi sípálya mogorva, a világgal és a gyerekekkel állandó haragban álló munkásai ihlették.

Az Oslóban élő író nyíltan beszél a 77 embert, többségében fiatalt brutális kegyetlenséggel legyilkoló Anders Breivikről is. Szerinte Breivik kívül esik a norvég társadalmon, az a fajta elmebeteg, aki bárhol megszülethetett volna, valószínűleg ugyanezt a borzalmat követte volna el. A sokkoló tragédia ellenére azt gondolja, hogy hazája élhető ország maradt.

Kár is lenne érte, a norvégokért. Loe szótlan, kifinomult és magányos népéért.