Magadban keresd az ellenséget!
– A kulcselem az: rendelkezik-e valaki azokkal a készségekkel, amelyre az adott vállalatnak éppen szüksége van? Nem a humánerőforrással foglalkozó munkatársak vagy a vezetőkhöz az utakat elzáró titkárnők a munkakeresők legnagyobb ellenségei, hanem önmaguk – hangsúlyozza. Ha valakit állítólag éppen ők választanának el a sikertől, úgy az illető feltehetőleg amúgy sem jutna hozzá a vágyott álláshoz. A HR-esek nem tesznek mást, mint a cég érdekeit képviselik, a titkárnők pedig a közvetlen főnökét – indokolta az előzőeket. A humánerőforráson dolgozó szakembereknek mindamellett nagyon is oda kell figyelniük a jelentkezőkre, hiszen egy vállalatot sem alkotnak mások, mint emberek, így nem is cégek, hanem az egyének gondolkodnak. Ulrich úgy véli: a vezetés és a humánerőforrás-politika a cégek egyötödénél „rendben van”, a fennmaradók közül pedig 60 százalék megtanítható a helyes gyakorlatra.
A tehetség eloszlása rendkívül egyenetlen a piacon – hangsúlyozta –, számos területen magas a munkanélküliség a vezető ipari hatalmak esetében, így az Egyesült Államokban (ahol az országos munkanélküliségi átlag jelenleg kilenc százalék) és Európában egyaránt, míg akadnak olyan területeken – például a mérnökök között vagy a természettudományos végzettséget igénylő munkakörökben, így a fizikusoknál is –ahol egyszerűen nincs elég munkavállaló. – Igenis vannak betöltetlen állások, de rendelkezni kell a megfelelő készségekkel ahhoz, hogy valaki meg is kapjon közülük egyet –fejtegette Ulrich. Az amerikai szakember a konferencián megjelentek plénuma előtt kiemelte például a Mol Nyrt. HR-eseit, akik – tanácsával egyébként egybevágóan – nem a cégen belül „köldöknézegettek”, hanem mertek a vállalaton kívülre tekinteni a tehetségek felkutatásában, így már a középiskolákban is keresik a természettudományokra fogékony fiatalokat.
Mégis hogyan törhetünk utat magunknak a sikerhez? – tettük fel a kérdést. – Egy valódi „HR-gurunak” bőven elég, ha a válaszhoz körülnéz a saját háza táján – válaszolta. – Személyes példámat tudnám elővenni: angol szakon tanultam, nagyon jól írtam. De rá kellett jönnöm, hogy roppant kevés munkakörben fizetnek nekem azért, hogy könyvekkel rukkoljak elő. Az üzleti tudományokra kellett tehát váltanom, hogy sikeres legyek. Történetesen szerencsém volt: a szervezetszociológia-oktatóm sokkal többre értékelte a Beowulfról (óangol elbeszélő költemény, hőseposz – A szerk.) írt dolgozatomat, mint az angolprofesszorom. Ugyanígy jártam a következővel is, amelyben azt elemeztem, hogyan manipulál a hatalommal Belzebub John Milton epikus költeményében, az Elveszett paradicsomban. Az „angolos” felkiáltott: „Nem értem ezt!”, míg a szociológus arra biztatott: „Csodálatos! Maradjon ezen az úton, csak így tovább” – idézte fel diákéveit Ulrich. Hozzátéve: szakmájában ma is azt tartja a legtöbbre, hogy mindig tanulhat valami újat a szervezetek működéséről. „A lányom is szociológusoktató, aki azt látja maga körül: nincs elég állás ezen a tudományterületen. Az a tény, hogy valaki ismeri a társadalom vagy a szervezetek működési módját, még nem biztosítja számára az elhelyezkedés lehetőségét. Ezért a lányom azt tanácsolja a diákjainak, hogy tanulmányaik mellett tegyenek szert különös képességekre is. A szociális munka például olyan kapcsolódó diszciplína, amelyen az ő, mármint a lányom és tanítványai tágabb szakterületén is vannak betöltetlen álláshelyek” – tette hozzá.
