Gál már csak tudja, az idén tavasszal első magyarként neki sikerült feljutnia a Himalája Lhotse nevű csúcsára, 8516 méter magasra. Ezzel azonnal listavezető lett: ilyen magas csúcson előtte még nem járt magyar hegymászó oxigénpalack nélkül.

Nem kis teljesítmény ez egy 49 éves mérnöktől, aki nyolc évvel ezelőtt még azt sem tudta, mi fán terem a hegymászás. Vezette a villanyszereléssel és lámpák forgalmazásával foglalkozó ajkai családi vállalkozást, amikor egy napon futnia kellett, hogy elérje a buszt. Megdöbbentette, hogy percekig lihegett a kis futástól. Elhatározta, életmódot vált.

Elkezdett edzeni, eljárt futni, teljesítménytúrázni. A Somló-hegyen baktatva véletlenül találkozott a Székesfehérvári Hegymászó Sportklub tagjaival, akik felcsigázták az érdeklődését a hegymászás iránt. Beiratkozott egy alapfokú sziklamászó tanfolyamra, ahol kiderült, hogy van érzéke a dologhoz. Megérezte a magas hegyek vonzását.

Megmagyarázni – más hegymászókhoz hasonlóan – ő sem tudja, miért is kell felkapaszkodni sok ezer méter magasra, egyszerűen magától értetődik a dolog. Nem könnyű persze úgy edzeni, hogy a közelben sehol nincsenek több ezer méteres hegyek. Gál László szerint viszont akár a Somló is megteszi, ha fel-le futkározik rajta az ember. Nemcsak a gyakorlás intenzitása a fontos, hanem a hossza is: addig kell csinálni, amíg a szervezet eljut a tűrőképessége határáig – teszi hozzá.

Az alapozást jelentő tátrai magashegyi túrák, majd a hosszas speciális felkészülés után három évvel ezelőtt érkezett el az első valódi megmérettetés: a Lenin-csúcs megmászása a Pamírban. Amikor lejött a 7134 méteres magasságból, azt mondta, ebből egy életre elege van, soha többé nem foglalkozik ilyesmivel. Ehhez tartotta is magát nagyjából másfél hónapig. Ennyi idő kell, amíg regenerálódik a szervezet egy-egy „csúcstámadás” után, és aztán szép lassan ismét elkezd vágyakozni az ember a hegy után. Ha pedig jól megy neki a mászás, akkor előbb-utóbb a Himaláján fog kikötni. Gál László számára is eljött ez a pillanat: befogadták maguk közé a „Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciósorozat szervezői. Ha már egyszer esélyt kapott, élt is vele: serpa és oxigénpalack nélkül ő ért fel elsőnek a Lhotse-ra. Néhány órával előzte meg Erőss Zsoltot, aki szintén palack nélkül, műlábbal jutott fel a csúcsra.

Gál László szerint elsősorban alkati kérdés, hogy valaki képes-e oxigénpalack nélkül 8000 méter felett hegyet mászni. A szervezet tűrőképességén múlik a dolog.

– Odafönn nem vagy szomjas, és elmegy az étvágyad is – meséli. Naponta két csokis kekszet bírt megenni, teából nagyjából két litert tudott magába küzdeni. A legrosszabb a visszaút, mire visszaért az 5300 méteren lévő alaptáborba, tizenöt kilót fogyott.

Bár sokan azt gondolják, hogy valóságos zászlóerdő lobog egy-egy hegycsúcson, valójában a szél és a hó miatt a kitűzött lobogók rövid időn belül eltűnnek. Gál László is csak azért vitt fel egy magyar zászlót, hogy a csúcson készült fotókon látszódjon, aztán le is hozta magával. Igaz, hogy egy húszcentis nemzetiszínű szalagot rákötött egy nepáli zászló rúdjára, de amikor néhány órával később Erőss Zsolt is fotókat készített a csúcson, a szalagot már nem lehetett látni.

Hiába faggattuk Gál Lászlót, hogy tervezi-e a Mount Everest meghódítását, nem akarta elárulni. Csak annyit mondott, hogy nem ismer olyan hegymászót, akinek a fejében ne fordulna meg az Everest. Ráadásul magyar mászó palack nélkül még nem járt a világ legmagasabb pontján. Ez azért motiváció.