A több mint 650 oldalas, a holokausztot középpontba állító történelmi bestseller elismerő kritikákat kapott az Egyesült Államokban. Az anyai ágon magyar felmenőkkel rendelkező 38 éves Orringer első regényét a The New York Times „2010 száz legfontosabb könyve” közé választotta be. – Meglepett, hogy Amerikában, az internet és a digitális szórakoztatás korában mennyien szánnak időt egy ilyen hosszú regény elolvasására – idézte fel a New Yorkban élő írónő a sok amerikai magyart is vonzó kinti olvasótalálkozókon szerzett élményeit.

A láthatatlan hídról a tengerentúli sajtóban megjelent cikkeket olvasva úgy tűnik, a könyv sikere az „igazi sztoriban” keresendő. A New Orleansban, illetve a michigani Ann Arborban felnőtt Orringer anyai nagyapja és annak fivérének a holokauszt idején átélt történetét vette alapul, és a főszereplő, Lévi András sorsának alakulását nem kevés fikcióval, így a regényen végigvonuló erős szerelmi történettel vegyítette.

A sors iróniája, hogy Orringer bármennyire is közel volt hozzá, mégis teljesen véletlenül bukkant a sztorira. Az ezredforduló táján éppen első párizsi útjára készült a férjével, a Debrecen közeli Konyárról származó nagypapája ekkor mesélt neki először arról, hogy az 1930-as években, a francia fővárosban építészetet tanult. Az egyetemet azonban félbe kellett szakítania, miután a Horthy-rezsim megtiltotta, hogy a külföldön tanuló magyar zsidó diákoknak hazájukból ösztöndíjat utaljanak. A tehetségesen rajzoló fiatalember a híres francia színésznőről, a néhai Sarah Bernhardtról elnevezett színházba került díszletfestőnek. Sokáig nem maradhatott, a francia hatóságok hazatoloncolták, Budapesten kirakatrendezőként dolgozott. A II. világháború alatt munkaszolgálatra hívták be, a keleti frontot, az iszonyatos megpróbáltatásokat szerencsésen túlélte. Hazatért, de aztán családjával az Egyesült Államokba emigrált.

– A Magyarországon rájuk mért fájdalmas sors és az elhurcolt, meggyilkolt családtagok ellenére a nagyszüleim mindig is nagyon büszkék voltak a magyarságukra, kulturális gyökereikre – fejtegette a lapunknak adott telefoninterjújában Orringer. A vegyes érzelmeket jól tükrözi, hogy az üldöztetést, a munkaszolgálatot leíró részekben is felbukkannak kegyetlen és könyörületes figurák. S meghökkentő módon sok humor. Amikor 2001 őszén Budapestre jött anyagot gyűjteni, a levéltárostól kapott még egy „bónusz” dobozt. Abban voltak azok a vicces lágerújságok, amelyet néhány munkaszolgálatos írt, rajzolt és sokszorosított – kifigurázva a zsidókat, őreiket és parancsnokaikat. – Teljesen groteszk dolog viccelni a munkaszolgálattal, de a humor valószínűleg a túlélés egyik eszköze volt – vélte a magyarul jól értő írónő, aki a szójátékok iránti vonzódását magyar gyökereire vezeti vissza.

A jelenleg elsősorban tizenhat hónapos kisfia nevelésére összpontosító szerző – szüleihez hasonlóan – eredetileg orvosnak készült. Az egyetemen, előbb a New York állambeli Cornellen, majd Iowában aztán mégis az írás kezdte el érdekelni. Első novelláskötete, a 2003-ban megjelent –magyarul még kiadásra váró – How to Breathe Underwater (Hogyan lélegezzünk a víz alatt) teljesen más nyelven íródott. Az olvasó egy teljesen más Julie Orringerrel találkozik: a XIX. századi, hömpölygő „nagy regényt” idéző elbeszélés helyett minimalista stílusú, de feszültségekkel teli, rövid történetekkel szembesül. –Szerintem nagyon rövid az „ártatlan gyermekkor”, ha egyáltalán beszélhetünk olyasmiről. A gyerekek roppant korán szembesülnek azzal, hogy drámai helyzeteket kell érzelmileg kezelniük. Az izgatott, honnan veszik ehhez a szükséges érzelmi kellékeket, amelyekkel általában csak a felnőttek szoktak rendelkezni – mondta az ismét Magyarországra készülő Orringer. Első novellájának gyerekszereplői a floridai Disneyworldbe látogatnak, de édesanyjuk rákbetegsége rányomja a bélyegét „szórakozásukra”. Gyökereire visszatérve a szívesen hegedülő, a meggylevesért és a rakott krumpliért rajongó családanya (nagymamájának csak „Édes aranyos kis Julcsikám!”) azt mondja: Magyarországon járva mindig meglepi, hogy a XX. századi történelmi viharok ellenére mennyi minden változatlanul maradt itt, a Kárpát-medencében. Példaként hozza fel azt az lakásajtót, amely a Városliget közeli bérházban ma is ugyanolyan zöld, igaz, jóval kopottabb, mint amikor a nagyszülei elhagyták az országot. Még nagyobb rejtély számára, hogyan fordítsa le angolra a nagymama – a nagypapát megtromfoló – kedvenc veszekedős fordulatát, a „Dehogyis, Bandikámat!”. A Bandikám még csak megy. A dehogyis azonban sehogy.