Néha úgy érzem magam, mint egy mesélő nagyanyó – teszi le a naplót a tanári szoba asztalára Ivancsóné Horváth Zsuzsa. Tizenkilenc éveseknek tanít gazdaságtant a Lia győri magániskolában, s naponta tapasztalja: a rendszerváltás után született nemzedéknek korábbi példákat már csak komoly történelmi háttérábrázolással lehet mondani. Talán még soha nem szakadt el ennyire az új nemzedék élményanyaga a régitől, nem is beszélve arról, hogy mások lettek a tájékozódási pontok, az információs források, s az értékek közötti szelekciónak is merőben új szempontjai vannak.

Így hát a tanárnő gyakran mesélni kényszerül, pedig nagyon messze van a nagymama-korosztálytól, igaz, sok mindent belesűrített már eddigi életébe. Szerzett négy diplomát, élelmiszeriparból doktorált is, szült három gyereket, emellett a magyar horgászválogatott tagja, aki világbajnoki aranyéremmel is büszkélkedhet.

A Rába-parti csónakok egyikébe telepszünk le beszélgetni, magára húzza a válogatott zöld mezét, egy kishalazó, hosszú botot vesz elő, s miközben halakról, szenvedélyekről váltunk szót, folyamatosan emeli ki az apró keszegeket.

– A versenyhorgász nem feltétlenül nagy halakat akar fogni – lep meg.

– A világbajnokságon a rendelkezésre álló idő alatt kiemelt halak összsúlya fontosabb. A nagy hal esetlegesebben érkezik, hiába sikerül valakinek hoszszú idő alatt fogni néhány négy-öt kilósat, ha a versenytársai közben kiemelnek fejenként háromszáz kisebbet. A versenyhorgászat igazi csapatjáték és izgalmas taktikai küzdelem.

Ivancsóné legnagyobb hala is „mindösszesen” egy hatkilós harcsa, melyet Dél-Afrikában fogott, ám azt sem verseny közben.

Minden szerdán délelőtt kimegy a győri várfal alá, ahol most is gyógyítóan csöndes a part. Csak két-három csónakban ülnek horgászok, néhány kajak siklik el óvatosan – a horgászok és a kajakosok Győrben békésen használják együtt a vizet, másutt azért előfordulnak hangos veszekedések –, a stégre egy fi atalember érkezik, kengurujában egyévesforma gyerek nézelődik. A férfi a kisfiával együtt szokott horgászni, szerinte a gyerek is élvezi a friss levegőt, bár erről az érintett egyelőre nem nyilvánít véleményt.

Zsuzsát öt-hat évesen vitte először vízközelbe a nagyapja, aki Nagykanizsán a horgászegyesület elnöke volt. Természetesnek látszott, hogy az utódok mindegyike ennek a szenvedélynek hódol. Tudták ezt a városban is, ezért aztán amikor Zsuzsa megszületett, gondterhelten lépett ki az orvos a szülőszobából.

– Volna egy kis baj – mondta óvatosan az édesapának. – Nem fiú lett, hanem lány. Hogyan fog ebből pecást nevelni?

Zsuzsa főiskolás koráig horgászott, akkor azonban abbahagyta ezt a sportot. Más dolgok váltak fontossá az életében, már az első főiskolai napon megismerte mostani férjét, a szerelem más „vizekre” csábította. Ráadásul a jó horgászfelszerelés és a rendszeres pecázás nagyon sokba került, nem nagyon futotta rá az ösztöndíjból.

A szegedi élelmiszer-ipari főiskola után elvégezte a kertészeti egyetem élelmiszer-ipari karát – doktori címet is ott szerzett, később a mérnök-tanári diplomához az állatok kommunikációjából írta a szakdolgozatát, majd a pénzügyi-számviteli főiskolát sem hagyta ki –, s az akkor még működő kekszgyárba pályázó férjével Győrbe került. Naponta járt át a kettős hídon a Rába és a Kis-Duna fölött, ott tolta a babakocsit is, egyszer aztán úgy döntött: szakít időt régi szenvedélyére. Kilenc éve újra kezébe vette a horgászbotot, eredményei alapján hamar a magyar válogatott tagja lett.

– Nem én vagyok a legjobb a csapatban – bocsátja előre. – Én viszonylag már későn kerültem vissza ebbe a sportba, de az életem része lett, és az eredmények azért visszaigazolnak. Szeretem a verseny izgalmát, taktikáját, és az az igazság, mindenben az élenjárók közé akarok tartozni.

Igazából a folyóvízen pecázik szívesen, mert „az abban élő halak küzdenek, nehezen adják fel, nem úgy, mint a tóban nevelkedő lusta pontyok”. Kedvenc hala a szilvaorrú keszeg – „úgy néz ki szegény, mint akit orrba vágtak” –, a márna és a compó.

– Békés, szelíd emberek a horgászok? – kérdezem tőle annak tudatában, hogy most a miniszterelnök által az egymillió amerikai lövésszel egybevetetett sport egyik jeles hazai képviselője mellett kuporgok a csónakban.

– Általánosságban egyetlen szakma vagy hobbi képviselőjéről sem lehet beszélni, de azért talán vannak jellemző tulajdonságaink. A horgászok többsége valóban békés, szelíd, töprengő, gondolkodó, ám céltudatos ember. És bármennyire meglepő, tárgyilagos. Legalábbis a versenyhorgász önmagának mindig beismeri, hogy ha nem tudja kifogni a halat, az mindenképpen az ő hibája – fejtegeti.

– És a szerencse?

– Ha hinnék a szerencsében, akkor lottóznék. Szerencsém eddig csak a szerelemben, a magánéletemben volt, a férjem nem csupán eltűri a szenvedélybetegségekhez hasonlítható hobbimat, hanem segít is háttéremberként, taktikusként a versenyeken. Bármennyire hihetetlen, a jó horgászt ritkán éri meglepetés. Pontosan tudja, milyen és mekkora halat akar fogni. Ahhoz választ szereléket, etetőanyagot. A kis keszegeket például világos etetőanyaggal nem lehet megakasztani, a nagyobb halakról meg tudjuk, hogy a durva szemcsés, sötét, hallisztes anyagot szeretik. De másként harapnak a halak esőben, vagy ha kisüt a nap.

Magyarországon négyszázezer horgász van, közel sincsenek egymillióan, mint azt a miniszterelnök tudni vélte. Számarányukat tekintve ez sem kevés, főleg, ha tudjuk, hogy például Németországban betiltották a horgászatot. Csak tesztelés céljából vagy áttelepítés miatt lehet horgászbottal megfogni a halakat. A német versenyhorgászok ezért más országokba, leginkább Hollandiába járnak edzeni.

A hal és a versenyhorgász kapcsolata egészen sajátos viszony. Tavaly, a dél-afrikai világbajnokságon azt kérték a szervezők az országok válogatottjaitól, hogy az általuk kifogott pontyokat ajánlják fel az éhező afrikaiaknak. Nem tették, mert kiderült, hogy egy platós kocsira lapátolták volna fel a halakat, s a forróságban akár 200 kilométert is utaztatták volna őket.

A versenyzők inkább összedobták a pontyok árát, s azt adták át a szervezőknek. Azzal a szimbólumértékű kéréssel, hogy pecabotokat vegyenek belőle az éhezőknek.

Ivancsóné Horváth Zsuzsa egyébként szereti a halételeket, s ha nem is túl lelkesen, de el is készíti otthon. Legutóbb viszont, amikor két pontytyal állított haza, a férje megkérdezte tőle: ezek miatt összekoszolnád a konyhát? És inkább elmentek egy vendéglőbe halászlevet enni.

A tanárnő horgászsikereit is jórészt annak a tulajdonságának köszönheti, hogy az életében még soha nem adott fel semmit. Érték kudarcok, ám akkor sem tartotta fel önként a két kezét, amit vállalt, azt fogcsikorgatva is végigcsinálta. Egyedül talán a Corvinus egyetem élelmiszer-ipari karán tartott óráiról kellett lemondani, mert a napi ingázás a fővárosba a gyerekeitől vette volna el az időt.

– Én szültem, én is akarom felnevelni őket – jelenti ki.

Aztán arról beszél, hogy miért jobbak, eredményesebbek a férfi horgászok a nőknél. Egyrészt az állóképességük, a fizikai erejük miatt. Ha ugyanis egy tíz méternél hosszabb botra – melyet már rendesen lenget a szél – ráakad egy nagyobb hal, azt gyakran sokáig, akár fél óráig is fárasztani kell. Ehhez pedig már szükség van erőre.

– Másrészt a férfiak szabadságfoka nagyobb, többet tudnak edzeni –fogalmazza meg az erősebb nem jobb lehetőségeit.

A magyar női válogatott vezetői is férfiak. A szövetségi kapitány Ambrus Tibor, a helyetteseWalter Tamás. Ők figyelik a háttérből a versenyen a különböző szektorok történéseit, ők találják ki a taktikát: érdemes-e nagy halra várni, vagy jövedelmezőbb kis halakat akasztani (Kleine Fische, gute Fische – Kis hal is jó hal).

A sporthorgászat nem hoz pénzt a konyhára, legfeljebb halat. Előfordul, hogy önköltségesen vesznek részt a világversenyeken, ám a Magyar Országos Horgászszövetség akkor is támogatja őket, legalább a nevezési díjjal.

– Ha azt kérdezik tőlem, miért csinálom, azt szoktam válaszolni: gyere ki velem hajnalban a víz partjára, éld meg, ahogyan ébredezik a világ, és majd elmeséli neked a táj az én érveimet.

Névjegy

IVANCSÓNÉ DR. HORVÁTH ZSUZSA

Nagykanizsán született. Mérnök, közgazdász, négy diplomát szerzett, élelmiszeriparból doktorált. Csapatban horgászvilágbajnok. Győrben él a férjével, három fiúgyereke van. Tanít egy magániskolában.

FOTÓ: REVICZKY ZSOLT