A majom jegyében
A brandje, ahogy ő fogalmaz. Amajom brand, amelyetmostmár egyre többen tudnak azonosítani Stark Attilával.
Első művészkönyvének, a 2007-ben megjelent Kulo Citynek a borítóján volt egy festmény, egy majomtársaságot ábrázolt valami házibulin. Hangulatos, dzsungeles fülledtségű kép, amely akkor épp „el volt veszve”. A könyvben a szerző közölt is egy felhívást: „Ha esetleg te vagy az, aki megtalálta ezt a mómicás képet, és ott lóg a faladon, kérlek, add vissza! Cserébe kapsz másikat” – Mómica? Ki az? –kérdezem, amikor leülünk beszélgetni. Kiderül, hogy „senki” más, mint a majom régies magyar elnevezése. S aztán kiderül az is, hogy a kép előkerült az Iparművészeti Egyetem papírraktárából, s azóta már az Indiai-óceánon lóg valahol egy szigeten. Talán egy épp olyan fülledt szobában, mint amit ábrázol. Egy francia fiú vette meg, ő vitte magával. Talán ez a legkalandosabb sorsú festménye, mondja Attila.
Nem nagyon szereti, ha azt kérdezik tőle: miért éppen a majmok? Mert nem tudja megmondani, miért. Talán mert a majom mint olyan, nagyon alkalmas arra, hogy emberi karaktereket jelenítsen meg vele. A majmokat mindenki szereti. Meg aztán így a látvány jobban elgondolkodtat. S egyben utalás is az állatmesék világára.
Attila Bajáról származik, onnan csöppent bele az ezredforduló Budapestjébe az Iparművészeti Egyetem alkalmazott grafika szakának hallgatójaként. Itt élte az ifjú művészhallgatók életét, lakott kis albérletekben, eljárt az akkoriban nyíló romkocsmákba. Lakója lett a piszkos pesti dzsungelnek, amit meg is szeretett. Elmerült benne, maga is formálta műveivel. Például azokkal a matricákkal és falfestményekkel, amelyek a Kultiplextől a Mumusig és a Legaljáig tucatnyi bohémtanyán feltűntek, s amelynek szereplői már a majmok voltak. Köztük Kulo, egy majomszerű kis pálcikafigura, amely elsősorban street artos matricáin jelent meg.
Kulo tulajdonképpen ő maga. A név mindenféle szójátékok révén alakult ki. Magyarul is van értelme, de annál inkább spanyolul. Attilával így előfordult, hogy barcelonai ösztöndíja idején egy rendezvényen Senor Kulo néven, vagyis Segg úrkéntmutatták be, a közönség nagy örömére. Hát így. S ezért lett Budapestből „Kulo városa”, Kulo City, ami tulajdonképpen ráillik egy kutyaszaros nagyvárosra. – Nem emelkedett dolgokat, hanem koszos dolgokat szeretek ábrázolni, és megmutatni, hogy az is izgalmas lehet. Szeretem például a lomtalanításkor kidobott holmikat. A városban is az eldugott helyek érdekelnek –mesélte. Rajzait, festményeit sokszor úgy fogja fel, mintha még meg nem írt szövegek illusztrációi lennének. A kortárs irodalomban Peer Krisztiántól, Ficsku Páltól, drMáriástól olvasott többek közt olyan írásokat, melyeket szívesen illusztrálna.
Stark Attila tagja az 1000 százalék nevű alkotócsoportnak és a Roham magazin és galéria köré szerveződő képalkotóknak, akiknek sikerült például új, friss gondolatokat hozniuk a plakát és a képregény műfajába is. Főleg a street artból merítve, annak eszközeit használva. Ezekkel az új szemléletű „képregényekkel” találkozhatnak olvasóink a Népszabadság Magazinban is, de ennek terméke a Kulo City és a Kulocity Bélváros című kötet is, amely értékes lenyomata a 2000-es évek pesti undergroundjának.
Stark egyike azoknak, akik ebből a „street artos” generációból áttörtek a szélesebb nyilvánosság felé. „Brand”-je ismertté vált. Bár azt mondja, hogy ő ezt a nagy áttörést nem érzi, nem nyílt ki azért minden galériaajtó. Sőt most mintha épp patthelyzetet érzékelne. Ha valami nagy-nagy dolog nem születik is az egészből – mint néhány éve gondolta –, azért megvan a saját világuk, a kis galériák, a Demo, a Printa és a többi, s egyre több van belőlük.
Jelenleg egy mesekönyvet rajzol a XX. század zenei műfajairól, méghozzá gyerekeknek. Kulo ebben nem szerepel, sőt majmok sem. Most picit pihennek.
