Ferenc körút, akarom mondani Corvin negyed, Klinikák, Nagyvárad tér, Népliget, Ecseri út, Pöttyös utca, Határ út. Metróval szűk tíz perc az egész. Az ember átfut egy újságot, bámulja a mellette állót, vagy csak elmereng egy kicsit. Netán fülel. Hall-e valami furcsát a metróban? S láss csodát, a munkába tartó Máté Gézánéval gyakran előfordul, hogy felfigyel valamilyen zörejre,melyet azután a 3-asmetró Kőér utcai telepének járműkarbantartó üzemében gondosan megoszt a kollégáival. Kereken húszan vannak az úgynevezett komplexcsoportban, Éva mellett kizárólag férfiak.

A magyar fővárosban még nem járt a metró, amikor – 1968-ban – elkezdte az elektroműszerész szakközépiskolát, esetében tehát aligha lehet állítani, hogy világ életében metrószerelő akart lenni. Ám a közlekedési vállalat, ahol az édesanyja és az apja dolgozott, már korábban rabul ejtette, hol a május 1-jei felvonulásokon, hol a sportnapokon szembesült az őt lebilincselő „céges” hangulattal. Ezek után Máté Gézáné szívesen próbálta ki magát – a metrónál. Ugyanis az ő munkahelye a metró, ezt mindig is így mondta, és mondja ma is, dacára annak, hogy valójában csaknem negyven esztendeje BKV-alkalmazott.

Kezdetben a Fehér úti szakasz szerelvényeit javította, ám amióta megindult a 3-as metró, a Kőér utcai karbantartó üzemben dolgozik. Fizikai munkát végez a javából, ami egy nő esetében a cégnél nem annyira hétköznapi, hirtelenjében Éva nem is tud hozzá hasonló kolleginát említeni. Talán mert nincs is, ezt a Budapesti Közlekedési Vállalat sajtóosztályán is megerősítik: Máté Gézáné a cég legférfiasabb munkáját végző dolgozónője.

Kérdem tőle, talál-e valami szépet a nem éppen orvosi labort idéző, gépzsírtól csúszós, olajtól foltos üzemben, mire átszellemülten magyarázza, nincs is annál jobb érzés, mint megtalálni a hibát egy-egy metrókocsi alatt. Hogy közben reszelni, csavarozni kell, melyhez vaskos alkatrészeket pakol ide-oda, felfogható szükséges rossznak, de milyen felemelő is az, amikor a szakaszról szakaszra való átvizsgálás után kiderül, hol a bibi. A minap is hasonló történt a műhelyben, egy saruból kicsúszott az egyik kábel, így kevésbé ment rajta át az áram, summa summarum, nem úgy működött, ahogy kell. Megtalálni a hiba forrását, ez az igazi kihívás Éva számára, elő a kapcsolási rajzzal – eddig jól működött, akkor gyerünk tovább, lépésről lépésre.

Ha eddig nem derült volna ki, eláruljuk, Máté Gézáné a metró szerelmese. Talán azért alakult így, mert az akkori Szovjetunióból érkező szerelvények röviddel az előtt kerültek a budapesti föld alá, amikor Éva dolgozni kezdett. Meg aztán „jók ezek a kocsik, strapabírók, szinte elnyűhetetlenek”, szerelőjük biztos benne, hogy az újak – mert egyszer csak lesznek újak – nem fognak kibírni negyven esztendőt. A kezdet egyébiránt igencsak emlékezetes volt, minden egyes technikai újításnál jöttek a szovjet mérnökök és a szerelők, akik aztán átadták a tudnivalókat a hazai kollégáknak. Akkoriban még csak három kocsiból állt a szerelvény, mára ez a szám hatra emelkedett, a munka is több lett vele, persze.

– Nem tagadom, elfáradok, mire letelik a műszak, pedig a fiúk nagyon rendesek, segítenek, ha kell – mondja Éva, aki évek óta reggel hatra jár dolgozni. No ez az, amit képtelen megszokni. Ki nem állhatja a korai kelést. Nem ment neki a munka irányítása sem, pedig két évtizede valaki kitalálta, legyen „főnök” a szakértelmével a legtöbb kollégáját már akkor is kenterbe verő asszonyból. Gyorsan kiderült, hogy nem neki való az irányítás – „ennyi férfival amúgy sem könnyű bánni...” Csaknem három évig ugyan ő volt a csoportvezető, máig kellemetlen emlékként hessegeti el magától azt az időszakot.

Nem úgy az elmúlt évtizedek sok-sok utazását, túráját. A megbánás legkisebb jelét sem tanúsítva, széles mosollyal említi, hogy két családi ház árát bizonyosan elutazta. No de mennyi élményről maradt volna le, ha nem járja a világot! Kezdetben egyedül kelt útra (a házassága gyorsan, már húsz éve zátonyra futott), majd amikor a most 22 esztendős lánya nagyobb lett, vele utazott. Észak-Korea, Marokkó, Portugália, Anglia, Görögország – csak néhány állomás, ahol már megfordult. A legtöbbször nyáron utazik, de nem a tengerparton sütkérezik. Egy helyben ülni képtelen. – Mindig elcsodálkozom, amikor azt mondják, az utazás valamiféle flancos dolog – jegyzi meg –, s egy magamfajta ember nem engedheti meg magának. Én másként látom, kevés pénzből is eljuthat az ember gyönyörű helyekre, bár az kétségtelen, hogy az olcsó utak felkutatása időigényes feladat.

Jövőre már egyszerűbb lesz ez is, Máté Gézáné tudniillik úgy tervezi, negyvenéves munkaviszonnyal a háta mögött nyugdíjba vonul. Már most retteg az elszakadástól. Meg kell válnia a metrótól, a csapattól, a fiaitól! Igen, a fiaitól, ugyanis a járműkarbantartó üzemben tevékenykedőknek Éva az anyukája. – Nagycsaládos vagyok – említi boldogan, aztán belekezd: már nem is emlékszik rá, ki hívta először anyunak, de az biztos, hogy hamarosan sokak mamája lett a metró körül forgolódók közül. Vette a lapot, gyereknapon tucatnyi csokit vitt magával, anyák napján pedig ő kapta a virágcsokrokat. Az egyik kollégája, a „legrégebbi fia”, akit a nagymamája nevelt, neki mutatta be az új barátnőjét, mintegy áldását kérve a kapcsolatra. Megkapta.

– Éva ragyogó munkaerő, a kisujjában van a szakma – vélekednek a Kőér utcai BKV-telep szerelői –, nemegyszer előfordult már, hogy amikor elakadtunk, csak szóltunk neki, és már meg is találta a hibát. Vicces, hogy az asszony, aki csaknem negyven éve szereli a metrókocsikat, s aki külföldi útjai során semmiképpen sem mulasztja el megnézni, milyen arrafelé egy-egy szerelvény, sohasem vezetett még metrót. Pedig mindig is vágyott rá, és talán le is rakhatta volna a vezetői vizsgát, de valahogy elmaradt, és már letett róla. Felvetem, ha már reggel hattól délután kettőig szerel, bizonyára otthon is megjavítja, ha valami elromlik, mire Éva leszögezi, ha lehet, nem viszi túlzásba a „barkácsolást”, egy-egy konnektort kicserél ugyan, de a nagyobb lélegzetű szerelnivalót már szakemberre bízza. Jövőre az üzemben is leteszi a szerszámokat, de a „fiaitól” nem fog végérvényesen elbúcsúzni. – Majd jönnek enni – vetíti előre. – Jól főz? – kérdem tőle. – Azt mondják a gyerekek – feleli. Tíz „gyerek” véleményére már érdemes adni.

Névjegy

MÁTÉ GÉZÁNÉ ÉVA

1954-ben született Budapesten. Kalauz ként dolgozó édesanyja és édesapja egy villamosjáraton ismerkedett meg egymással, Éva számára majdhogynem egyenes út vezetett a BKV-hoz. Csaknem negyven éve szereli a metrókat, és büszke rá, hogy őt tartják a közlekedési vállalat legférfiasabb munkát végző dolgozójának.