Amilyen sallangmentes a megjelenése, olyan lényegre törő a szaxofonjátéka, mondhatni, lélekbalzsamzene, akárcsak példaképeié, John Coltrane-é, Hamid Drake-é vagy azé a bizonyos bolgár hegyi pásztoré. S miközben az utóbbi években sorra zsebeli be a szakmai elismeréseket, megmarad földközelinek és következetesen a jövőbe tekintőnek.

Legfőbb célkitűzése, hogy azt a bizonyos nullpontot, zenei-szellemi állapotot elérje, amikor eggyé válik a hangszerével, amikor a legkisebb áttétel nélkül képes szaxofonon beszélni, rajta veszteségmentesen érzéseket, érzelmeket, gondolatokat közvetíteni. Tudja persze, hosszú és kátyús az ehhez vezető út, de se időt, se energiát nem sajnál rá, buddhista szerzetesi konoksággal és következetességgel végzi az önmagára kirótt napi penzumokat. Bármennyire cibálja az élet, bármennyire kell zenész létére szervezéssel, adminisztrációval foglalkoznia, a gyakorlást szinte sosem hanyagolja el. Amikor csak teheti, a világot kizárja, és visszahúzódik alföldi tanyájára, ahol nemcsak egyedül lehet, de önmaga is, körülötte pedig az éltető természet.

A természettől kapja a legtöbb inspirációt. Mint évekkel ezelőtt hangsúlyozta: „A teljesség – univerzális egység – hihetetlen kinyilatkoztatásának lehetünk ott tanúi. A patak sodrának figyelése, az erdő fényeinek játéka olyan tanítást hordoz, mely minden kereső számára segítség az egység, mérték, összhang fogalmak megértéséhez. Azon munkálkodom, hogy zenémben ezt a mértéket kövessem, a zene legapróbb egységeit is ehhez a tökéletes mintához igazítsam. Egyetlen dallam, akár két hang is e rendező elv szerint fogalmazódjon meg, a levegővételben, de az aztmegelőző gondolatban is ez a vágy tükröződjék.”

Ám nem csak ezért vonul alkalmanként hetekre, néha hosszú hónapokra tanyasi száműzetésbe. Legalább ennyire nyomós ok az elmélyült, koncentrált, zavarmentes gyakorlás lehetősége. Amikor az életfunkciókon (főzés, favágás, vízhordás, alvás) túl mást se csinálhat, csak naphosszat fújhat. Újra és újra. E nélkül képtelen élni, e nélkül nem érez előrelépést. Úgy érzi, a koncertek inkább csak lehetőségek arra, hogy megmutassa másoknak, éppen hol tart. Hisz a színpadon a meglévőből, a korábban felhalmozottból táplálkozik. A nullpont felé haladni pedig kizárólag azon a bizonyos tanyán lehet.

Szerencsésnek szokta tartani magát, a sors különös kegyeltjének, pedig inkább csak arról van szó, hogy kellő nyitottsággal és figyelemmel közlekedik a világban, s mindenféle számítgatás és érdek nélkül tolja az energiát mindabba, ami egy élethelyzetben, egy viszonyrendszerben vonzza, inspirálja. Kiskunhalasi születésűként Paks érintésével került Szekszárdra, a helyi big band ifjúsági szekciójába, ott irányult figyelme a dzsesszre, ott nőtte ki magát tizenhat évesen a felnőtt nagyzenekar szólistájává. Ott tanulta meg az együtt játszást, az együtt lélegzést, a közösségen belüli zenei kommunikációt. Ott döntötte el véglegesen, hogy az építészet és a zene közül az utóbbira teszi fel az életét.

Nyitott szemléletébe tizenévesen a popzene is simán belefért, a kilencvenes évek derekán számtalan ilyen formációban (Roy és Ádám, Up!, Zsűri) fújt, és közben szorgosan gyűjtötte a színpadi tapasztalatokat. Csak attól kezdve szelektált tudatosan, hogy 1998-ban felvették a dzsessz tanszakra, azóta fókuszál kizárólag a Charlie Parkertől eredeztethető, számára John Coltrane-ben kiteljesedő modern dzesszre. És jutott be körön kívülről, Szekszárdról a fővárosi dzsessz elitbe. Pimaszul fiatalon játszott és/vagy készített lemezfelvételeket a szakma nagy öregjeivel, Kőszegi Imrével, Oláh Kálmánnal, László Attilával, Szakcsi Lakatos Bélával és Berki Tamással. Miként mesélte, e szerencsés helyzetben levést szerinte egyetlen dolog táplálja: a töretlen hite, hogy mindent lehet jobban csinálni. Csak foglalkozni kell vele, fáradhatatlanul és folyamatosan. Pályája során, bármily sablonosnak tetszik, mindig oly mélyen élt benne a zene szeretete meg a vágy, hogy a lehető legközelebb kerüljön a hangszeréhez, hogy erre idővel mások is felfigyeltek. Még a sorozóbiztos is csak annyit tudott sóhajtani: aki így tud szaxofonozni, az katona nem lehet.

Szimpatikus szerénységgel mindenért a szerencsét áldja, hogymegfelelő életkorban megfelelő emberekkel, tanítómesterekkel sodródott össze. Pedig emelkedésében legalább ennyit nyomott a latban tehetsége, alázata, alkalmazkodóképessége. Meg a folytonos tanulni vágyása. Mindig, minden körülmények között, minden arra érdemestől. Akár azoktól a zenésznagyságtól (Winston Clifford, Hamid Drake, William Parker, Peter Finch), akivel a sors összehozza, akár Anna nénitől, ahogy a gyimesi parasztházban a tisztaszobát rendbe rakja. Vándorlás közben is érzékeny és nyitott maradni minderre, és akkor a legváratlanabb helyeken érhetik elemi erejű élmények.

„Jó szerencsém elvitt egy kihalt bolgár hegyi faluba, ahol egy idős pásztor kemenén, egy gadulkára emlékeztető húros hangszeren játszott –elevenítette fel évekkel ezelőtt a Fidelióban. – Természetesen házi faragású hangszerről van szó. Amikor megláttam, mosolygott és játszott. Az apjától tanulta, aki szintén pásztor volt. Ezek az emberek, mindenféle ravasz műfogás nélkül, a birkáiknak szoktak játszani. Nos, ez az élmény felért azzal, mintha a világ legtechnikásabb művészét hallottam volna színpadon. De hasonlóan revelatív élmény ért Macedóniában, ahol egy helyi albán lakodalmas együttest volt szerencsém hallgatni. Számunkra ismeretlen harmóniák, ritmusok, dallamok erős török zenei hatással. Nálunk nagyon rossz híre van a lakodalmas zenének. Ez valami egészen más volt. Földbe gyökerezett a lábam, amikor meghallottam őket.”

Számára ezek legalább olyan beavatások, mint a szakmában a mester–tanítvány láncolat. De hasonlóképp viszonyul azokhoz a muzsikusokhoz, akikkel heti rendszerességgel játszik, a leginkább saját Tercettjében. Évekig Szandai Mátyás (bőgő) és Jeszenszky György (dob) volt a társa, de az élet több fronton közbeszólt, az utóbbi hónapokban Orbán György bőgőzik, és az alig tizenhárom éves Hodek Dávid dobol. A dzesszben látszatra nem okoznak nehézséget az efféle átalakulások, de számára a Tercett lényegesen több a szerzeményeit perfektül előadó zenészek halmazánál. Sokkal inkább érzékeny többpólusú energiakör, amelyben a legkisebb változás is hatványozottan kihat a zene esszenciájára. Miközben – és ezt Tóth Viktorral kapcsolatban nem lehet elégszer hangsúlyozni – minden koncerten, minden lemezen, minden zenei megnyilvánulásban arra törekszik, hogy a zenéje lehetőleg az egyetemes harmóniával kerüljön egységbe.

Névjegy

TÓTH VIKTOR Kiskunhalas, 1977. május 19.

A fiatal magyar dzsesszgeneráció egyik legtehetségesebb tagja. Climbing With Mountains című albuma a 2007-es év legjobb dzsesszlemeze lett, 2011-ben a Fidelio szavazásán a 2010-es év dzsessz-személyiségének választották. Saját magát folytonosan kereső emberként jellemzi, zenei törekvéseiben az egyetemes harmóniával törekszik egységre. Hangszeres játékára a dinamikus, mégis érzékeny kifejezésmód jellemző. Játszott Európa és az Egyesült Államok számos dzsesszfesztiválján, saját Tercettjét vezeti, kortárs táncprodukcióban vesz részt, népzenét gyűjt, zenét szerez, új utakat keres.