Háromévesen már bábszínpadon állt, s nyilván a hamar megszerzett rutinjának köszönheti, hogy kisvártatva harmonikás pingvinként és boszorkányként is helytállt. Előbbi szerepében zenélt is – a mű előadását megkönnyítette dobra, zongorára, karénekre és szakirányú általános iskolára kifutó előképzettsége –, míg a satrafa karakterét oly hitelesen jelenítette meg, hogy a nézőtéren ülő gyerekek megdobálták.

Koós Györgyöt erős önkifejezési kényszer mozgatta: ha éppen nem a deszkán adott elő, akkor Szuper 8-as kamerájával készített kisfilmet vagy a szüleitől kapott kis játékbábszínházban rendezett.

A pódiumra állított, vagyis a két szobát elválasztó, kinyitható ajtós lakrészben színre vitt produkciók közül kiemelhető a húzható papírfigurákra épített, komplett fénytechnikával és mozgó színekkel spékelt Jézus Krisztus Szupersztár, legalábbis az ősbemutató végén mind a tíz néző bravózott. Köztük apja, Koós Iván, az Állami Bábszínház megbecsült főtervezője, az Astra (korábban Auróra) együttes alapítóinak egyike és anyja, dr. Vajna Ildikó pszichológus.

Koós Györgynek önfeledt, eseménydús gyermekkora volt.

Ország Lili speciel minden vasárnap náluk vacsorázott. De jártak náluk kedves ismeretlen bácsik is, akik a kabátjuk alá gyűrt papírokkal búcsúztak a kisfiú ott élő nagynénjétől, Magdolnától. Gyuri furcsállta ugyan, hogy mit titokzatoskodik itt mindenki, mit ír folyton átütő papírra – tíz példányban – a nagynénje, ám miután senki nem beszélt róla, ő sem forszírozta a témát. Később derült ki, hogy szamizdat készült: Magdolna – testvéreként – Hamvas Béla műveit gépelte és osztogatta serényen.

A kis Koósnak oly természetes volt színpadra lépni, mint az egyik szobából átmenni a másikba. S fürdött a művészetben: apja kiállításokra vitte – Vasarely, Tot, Kandinszkij tárlataira –, de az ifjúkori programok között szerepelt a forradalmi tömegmegmozdulásnak számító, Mátyástemplombeli beatmise is. Az iménti élményektől erősödő vizuális látásmódja segített átvészelni a katonaságot is: olykor lehunyt szemmel „kilépett” a közegből, és csak „vetített” magának.

A honvédségi kiképzés már MTV-s bejáróemberként érte: tizenkilenc évesen lépte át először a Szabadság téri épület kapuját. Koós Iván és a báb akkoriban mindennapi vendég volt ott – innen az első löket –, ám a nyüzsgést élvező és a „részese vagyok” érzésben lubickoló fiatalember eleinte nem tudta, milyen szakirányú tévésként is szeretne dolgozni. Pláne, hogy korábban zenész akart lenni. Aztán megüresedett egy rendezőasszisztensi állás. És ha operatőri munka adódott volna? „Akkor most alighanem operatőr lennék.”

Új munkakörében először Házy Erzsébetnek hozott kávét, aztán –1985-től – immár rendezőként tűnt fel a stáblistán. Közben sok mindent megtanult: elsősorban azt, hogy csak csapatban érdemes dolgozni. Nem csupán azért, mert kollektív légkörben lehet igazán jó műsort készíteni, hanem azért is, mert a kábeleseknek is bármikor adódhat príma ötletük. A nyugodtsága miatt afféle „Buddhaként” jellemzett Koós csak egyszer ordított, azt is megbánta. Nótaműsor felvételén történt, hogy a „nem csak kellékbort” ivó előadók egyike kezelhetetlenné vált: „Fejhangon üvöltöttem, hogy mit képzel, takarodjon kifelé. Ki is ment, ám utána olyannyira jegessé vált a légkör, hogy rádöbbentem: ilyen hangulatban nem lehet dolgozni. A legfontosabb mégis csak az, hogy aki képernyőre kerül, az a legjobb formáját mutassa.”

Koós a legszívesebben zenés-táncos adásokat rendez – a csúcsok egyike a Szombat esti láz volt –, de pompás emlékek kötik az „ősidős” Mindent vagy semmit!-hez, a hazai tévézésben áttörést hozó Friderikuszshow-hoz vagy az ugyancsak hatalmas sikert arató X-Faktorhoz... Napestig sorolhatnánk. Főként, mert az is megesett, hogy a TV2 (Áll az alku!) és az RTL (Kalandra fal!) azonos időben vetítette a tíz éve producerként is tevékenykedő szakember műsorát.

Panaszra nincs oka, legfeljebb némi hiányérzete van; az egykor folyamatosan képernyőn lévő „abszurd” L’art pour l’art Társulattal például imádott forgatni. A humort egyébként is kedveli, legkedvesebb sztorija is e műfajhoz kötődik. A Gálvölgyi-showban a Kékfény című műsort parodizálták, és – hűen az akkori rendőrségi szlogenhez, miszerint minden eszközzel igyekeznek elkapni a gaztevőket – villamosos üldözésbe bocsátkoztak. A bankrabló, miután kifosztotta a kasszát, a járműre pattanva igyekezett meglógni, ám a hatóság emberei kék-fehérre matricázott, Szolgálunk és félünk feliratú rendőrvillamossal eredtek a nyomába. A művelethez szinte az egész Bécsi utat lezárták, és hogy teljesen élethű legyen a jelenet, a felek az ablakokon kihajolva, igazinak tetsző fegyverekkel lőtték egymást. A felvétel alatt, persze, számos állampolgári hívás futott be az illetékes kapitányságra: „Jöjjenek gyorsan, Óbudán leszámolás van!”

Ma már nincsenek olyan műsorok, amelyekben – Koós őszinte fájdalmára – „lehet szórni a pénzt”. Anno megesett, hogy a Gálvölgyi-show költségvetése kitette egy (mai) revü büdzséjét, így a Jó reggelt, Taszár! című adásra a fél honvédséget kivezényelték – harckocsikkal – statisztának. A Friderikusz-show-ban pláne lehetett álmodni, habár a kivitelezés fázisában olykor ott is elhangzott efféle párbeszéd: „Sanyi, adjál több pénzt, mégis csak te vagy a producer! Gyuri, oldd meg ennyiből, mégis csak te vagy a rendező!”

Na de: a megvalósítás. „Az a legszebb, amikor ül otthon az ember egy pohár bor mellett, bekattan neki, mondjuk, a villamosos jelenet, megírja, aztán többtucatnyi ember összehangolt munkája nyomán az ötlet megvalósul, és a nézők nevetnek a tévé előtt.” A nézők, akiknek „meg kell adni azt, ami az övék”. Még akkor is, ha éppenséggel a Dáridóról van szó, jóllehet Koós nem érzi cikinek, hogy ő rendezte a TV2 – és Magyarország – valamikori legnézettebb műsorát. „A Dáridó rengeteg embert szórakoztatott, és én ennek szellemében szolgáltam a produkciót. A végletekig elmegyek, hogy vállalható legyen egy műsor, hiszen a legfontosabb a stílus. Nem engedem, hogy bármi is átforduljon giccsbe, de ha mégis, akkor igyekszem mintegy idézőjelbe tenni.”

A gyakran reggel kilenctől éjfélig tartó forgatások okán korántsem családbarát életet élő, precíz szakemberként jellemzett Koós szeret improvizálni, de természetesen akkor érzi jól magát, ha a – többször elpróbált –műsor rendben lemegy élőben, s minden „takkra” működik. Ezzel együtt a rutinra is szükség van az attrakció pillanatainak megragadásához, mondjuk, akkor, amikor az Appril Project nevű tánccsoport tagja lélegzetelállító ugrást hajt vége a Csillag születik színpadán, a kamera pedig rögvest a zsűriben ülő Szirtes Tamásra vált, amint „leesik” az álla. Na de hogy lehet ilyen gyorsan kapcsolni? „Úgy, hogy ismerem Tamást: előre tudom, mire mit reagál...”

Koós legkellemetlenebb élménye egy sportdíjátadó-gálához kötődik, ahol „senki nem ott jött be, ahol kellett volna, nem az adta át, akinek kellett volna, úgyhogy a végére tényleg majdnem megőrültem”. Csoda-e, hogy Stohl András emlékezetes, a Csillag születikben előadott lépcsős bukfencekor Koós már meg se rezzent...

Három éve, ötvenedik születésnapján több mint száz barát, kolléga köszöntette, s bulizott csatornától, kortól, beosztástól függetlenül. Koós György azt mondja, elérzékenyült, amikor otthon az ajándékokhoz írt üzeneteket olvasgatta.

Névjegy

KOÓS GYÖRGY

Az ötvenhárom éves rendező-producer – önálló munkái mellett – a hazai fejlesztésű és nemzetközi licencű tévéműsorok gyártásával foglalkozó Show & Game ügyvezető igazgatója, társtulajdonosa. A Van benne valamitől az X-Faktoron át a Csillag születikig eddig csaknem tízezer show-t és szórakoztató produkciót rendezett, de olyan gigamunkákban is részt vett, mint a Queen 1986-os budapesti koncertjéről készített film, amelyben a rendező első asszisztense volt. Ars poeticája nincs, ha csak annyiban nem, hogy a legfontosabb a „nézők kiszolgálása”, illetve az, hogy „nyomot hagyjunk magunk után”. Igazi, mély hitvallást fabrikálni – mint mondja – ráér hetvenéves korában is.