Keltett némi megütközést a kaposvári egyetem vizsgabizottságában, amikor kengurukról szóló szakdolgozata védésébe fogott Hanga Zoltán. De a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője nem a Pannon Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Karán lógott ki először a sorból, ahol csoporttársai rendesen szarvasmarháról, sertésről és baromfiról gyártottak dolgozatokat. Még általános iskolás volt, amikor megkapta első bérletét a budapesti állatkertbe. (Apját egyáltalán nem lepte meg az ő megszállottsággal felérő hobbija, hiszen maga is a szelíd „elmebajosok” körébe tartozott, ahogy meséli Hanga, gépészmérnök állása mellett ezüstkoszorús vitorlázórepülősként.) Annál furcsábban néztek a fiúra az állatkert gondozói: minek koslat utánuk állandóan ez a nyurga kamasz.

Idővel belátták, hogy a dolog nem haszontalan, mert kénytelenek voltak ugyan Zoli minden kérdésére megfelelni, de apróbb munkákat is rábízhattak. Később nagyobbakat, míg végül a gimnazista hobbiatléta és úszó azt vette észre, hogy az iskolán kívüli összes idejét a kert kifutóiban tölti. – Ez a mindennapos szolgálat bőven felért a futóedzésekkel, kemény fizikai munkát adott. Azon kívül, hogy az állatok közelében lehettem, megtanultam, hogy mi mindennel jár együtt a gondozásuk. A mai napig kiráz a hideg az olyan jómódú hobbilovasoktól, akik megtehetik, hogy saját lovat tartsanak, és az állat tiszta patával, lecsutakolva, felnyergelve várja őket, amikor csak beesnek a lovardába. Mennek egy kört, aztán leszállnak róluk, mint egy járműről, a többit oldják meg mások. Ide is kismillióan jönnek évente, hogy dolgozni szeretnének, de arra nincsenek felkészülve, hogy az etetésen meg a simogatáson kívül hány négyzetmétert kell naponta kitakarítani.

Hanga Zoltán kenguruk iránti szimpátiájának egyik oka prózai: első állatgondozói éveiben az ausztrál erszényesek meg a tevék között „dolgozott versenyt a felnőttekkel”. Az imádat másik része az, hogy a kenguru mindent másképp csinál, mint más állatok. Többek között emlőstől szokatlanul az erszényében hurcolja az újszülöttjeit. Lábait pedig csúcstechnológiájú rugósszerkezetként alkotta meg a természet, amivel ugrálva jóval kevesebb ener giát kell elfecsérelnie, mint mondjuk, egy ugyanolyan sebességgel négy lábon száguldó antilopnak.

Hogy kengurukkal kapcsolatos megfigyeléseinek lett-e komolyabb szakmai visszhangja, erre a kérdésre elvigyorodik a szóvivő. Bevallja, valamivel kevesebb, mint Walter Alvarez Science magazinban megjelent, 1980-as cikkének. (Ez meg nem olyan nagy szégyen, mert a geológus elmélete, miszerint a dinoszauruszok kihalását meteoritbecsapódás okozta, az utóbbi évtizedek egyik legtöbbet idézett tudományos publikációja.) – Az a felvetésem nem talált süket fülekre a szakmában, hogy az európai állatkertekben a húsz különböző kengurufaj helyett elég lenne csak hetet-nyolcat tartani, de azokból több példányt, hogy elkerülhessük a rokontenyésztést.

Gyorsan hozzáteszi, ha ő szakmáról beszél, mindig kettőt ért alatta: az állatkertit meg a szóvivőit. Szerinte mindkettőt nagyon kell tudni a sikerhez, de azt meg sem említi: 2009-ben e dupla tehetségért kapta meg a Szóvivők Egyesületének Szavak Embere Díját. Inkább azt próbálja elmagyarázni, miért létszükséglet, hogy a legizgalmasabb tudományos szenzáció is le legyen „fordítva” érthetőre, sőt közérthetőre.

– Megfigyeltem, hogy az állatokkal kapcsolatos információkat az átlagember azonnal a saját világára adaptálja. Ha megkérdezed tíz ismerősödet, hogy melyik majomkifutó tetszik neki jobban, a rácsos vagy a plexifallal körülvett, kilencen azt utóbbit választják, mert a rácsokról a börtön jut az eszükbe. Nem az állat szempontjából mérlegelnek, hogy a majom a műanyag falon, ha csak nincs olyan James Bond-os cuppantója, nem tud felmászni, a rács viszont egy pluszfelületet ad neki, ahol kedvére mozoghat. Aztán persze, az sem árt, ha az ember tisztában van vele, hol, mit és mennyit kell felvennie egy tévéstábnak ahhoz, hogy abból egy húsz másodperces anyagot vághasson. Meg azzal: mi az az információ, amivel az ügyeinket egy szaklapban népszerűsíthetjük, ésmi az, amivel reggeli beszélgetős műsorban.

És bár Hanga Zoltánt igazán nehéz kibillenteni az örökké derűs, slágfertig sajtóreferens szerepéből, aki előtt nincs lehetetlen, néhány óra alatt csak elárulja, ami őt is idegesíti. – Tévéstábok gyakran hívnak fel úgy, hogy szia, már elindultunk hozzátok. Aztán rendszeresen kérnek, hogy vigyek magammal a stúdióba állatot, és persze legszívesebben majomkölyköt látnának az ölemben. Nem gondolják végig a dolgot. (És mintha csak előre elrendezte volna a jelenetet Hanga, két percen belül csörög a telefon. – Vigyek be egy kiskecskét. Értem. De van egy kis bökkenő. Anyuka is tartozik hozzá. Azt is vigyem? – provokál. A telefon túlvégén szabadkozás.)

Ennél is bonyolultabb a helyzet az állatkertek sztárjainál, a nagyragadozóknál. – Oroszlánkölyköt csakis akkor „mutogathatnánk” a tévében, ha rögtön a születése után elszakítanánk az anyjától. Pedig pont ellentétes a szándékunk, azt szeretnénk, ha az állataink a lehető leghasonlóbban élnének a természeteshez. Nem beszélve arról, hogy jó néhány fajt, például a gorillát, a tigrist vagy a zsiráfot a kihalástól próbáljuk megmenteni az állatkerti szaporítással. Egy másik kipusztulóban lévő fajt, tarvarjút telepítettünk már vissza eredeti élőhelyére, Észak-Afrikába és a Közel-Keletre. Mhorr-gazellát sem találni a vadonban, nálunk viszont évente egy-két egyed születik.

Persze akadnak derék „celebállatok” is az állatkertben, akiket a szóvivő rendszeresen szerepeltet a felvételeken, s az a „házszabályokon” túlmár egy kicsit rajta is múlik, hogy kiket tart a reflektorfénybe. Schmidt Egon természettudományos szakíró „nemszeretem állatoknak” nevezte el őket, Hanga szerint csak kicsit rossz a sajtójuk: a bütykös csótányról, az óriáskígyóról, a patkányról és a sorstársaikról van szó.

– Gyakran azért választom őket egy-egy interjúhoz, hogy minél többen megértsék: a szeretem az állatokat kifejezés nem azt jelenti, hogy szívesen dögönyözöm a cuki, kerek fejű szőrmókokat. Ezeknek a népszerűtlen fajoknak pont akkora szükségük van a szeretetünkre és az érdeklődésünkre. Ez a helyzet a dögevőkkel, a hiénával meg a keselyűvel is, akiktől mindenki irtózik, miközben az állatvilág legviccesebb figurái. Élt nálunk egy keselyű, az heccből megcsipkedte a vendégek nadrágszárát. Csak hát szegény, hogy néz ki, ésmekkora csőre van. Kár, hogy a látogatók előre nem tudták: fölösleges pánikban menekülni, mert azt a madár felhívásnak veszi a játékra. Szegényt idővel át kellett költöztetnünk a Margitszigetre.

Ehhez hasonló állatkerti hírekről nap mint nap nyilatkozik Hanga Zoltán: feleséget kapott kedvence, a Géza nevű tapír. Megszületett a zsiráfbébi. Elszökött egy majom. Meghalt Zitta, az elefánt. Az már egy másik kérdés, hogy miért őt keresik a nemzetközi sajtóban felbukkanó mindenféle állati szenzációval. S még egy további, hogy ő ezeket a híradásokat milyen indíttatásból „szakérti”. – Idővel minden területhez hozzáragaszt a média egy-egy személyiséget. Így ha Magyarországon alkotmányjogi kérdést kell tisztázni, majdnem evidens, hogy Kolláth Györgyöt hívják, ha geológiait, akkor Juhász Árpádot. Én az állatok embere lettem.

Így szóvivőnktől tudunk többek között Steve Erwin peches találkozásáról egy rövidfarkú tüskés rájával, pontosabban ő magyarázta el a hazai közönségnek, hogy az ausztrál krokodilvadászmédiasztár halálát szinte biztos nem a rája támadása, hanem annak ijedtsége okozta. Az ilyen felkérésekkel nincs is baja Hanga Zoltánnak, sőt állítja, hogy a maghasadástól a magzatelhajtásig mindenféle természettudomány-gyanús kérdéssel felhívhatják.

Még arról sem indulattal beszél, hogy évekig hány tucat megunt nyulat sóztak az állatkertre húsvét után. Hogy milyen idétlenül hirdetik „állatbarátságukat” a kutyatulajdonosok, akik reggel bezárják kedvencüket a lakásba, és estig hagyják ott nyüszíteni. És hogy miként darabolja fel az ipari termelés módszeresen az állatok élőhelyét. Mindössze az életünk eszeveszett gépiesítéséről szól némi iróniával. Arról, ahogy háztartási gépeket halmozunk, csak hogy megkíméljük magunkat néhány mozdulattól, aztán meg elektromos futópadokra lépünk, hogy végre mozogjunk egy kicsit. Szóval hülyébb az ember az állatnál, kérdezem tőle végül, de nem hagyja magát provokálni. Annyit mond, hogy más, mert az állat például nincs tudatában a saját halálának. Nem lenne vérbeli szóvivő Hanga Zoltán, ha hozzátenné, hogy egy ideje már az ember se.

Névjegy

HANGA ZOLTÁN

1997-ben végzett a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium biológia–kémia tagozatán, 2004 óta szóvivője a Fővárosi Állat- és Növénykertnek. 2009-ben a Magyar Szóvivők Egyesülete a Szavak Embere Díjjal tüntette ki.

Névjegy

GÉZA, A TAPÍR

1996. május 19-én született a németországi Schwerinben, fiatal éveit a Szegedi Vadasparkban töltötte. 2001 áprilisa óta Budapesten él. Kedvencei: a banán, valamint szerelme, Cuki, akivel már „családot terveznek”.