Hajnali fél négykor minden nap ott áll a tűzhelyek előtt Roszinszky Andrásné – a vendégeknek csak Marika néni –, és nekiáll főzni. Imádja csinálni, mást nem is tudna elképzelni. Fél háromkor kel még szombatonként is, az óbudai piacon lévő kifőzde aznap is kinyit. Pirkadatkor fog hozzá, merthogy vannak ételek, amelyeket sokáig kell főzni, meg aztán nincs is elég főzőlap a konyhában.

Nincs megállás délután sem. Amikor négy-öt körül hazaér a férjével, összeállítják a másnapi étlapot. Félszavakból ismegértik egymást: Bandi annak idején felszolgálóként dolgozott, így ismerkedtek meg. A Moszkva étteremben, a Gorkij fasorban (ma Városligeti fasor) Marika volt a szakácsnő, Bandi a pincér – közös életük és karrierjük akkor kezdődött.

Napról napra megálmodja Roszinszky Andrásné, mi kerüljön a lábosokba. Ha meglát egy szép friss pulykamellet, azonnal törni kezdi a fejét, mit csináljon belőle. Amikor szép süllőt vagy fogast kap, abból alkot valamit. Vannak állandó ételek is, de miközben beszélgetünk, éppen kakasherepörkölt fő. Bizonyos étkek mindig ugyanakkor készülnek: halászlé például minden második pénteken, és ezt a törzsvendégek is pontosan tudják.

Együtt jön „az emberrel” hajnalonként Marika néni, akinek a férfikéz már csak azért is elkel, mert néha nehéz fazekakat kell emelgetni. Reggel hatkor három kisegítő is csatlakozik hozzájuk, de a konyhábanminden pontosan úgy történhet csak, ahogy Marika mondja.

A főzés öröme után pedig jöhet a kiszolgálás boldogsága. Ebédidőben akkora a forgalom, hogy Marika néni is beáll a pult mögé – és olyan tempóban sürög-forog, beszélget és mosolyog, mintha nem sokkal előtte frissen, kipihenten ébredt volna. Szereti elmondani, mi hogyan készül, és lelkesen kínálja az újdonságokat. A visszatérő vendégeket a nevükön szólítja. Odafi gyel, kit hogyan szólítanak, és ezt betáplálja az emlékezetébe. „Mondhatnám azt is, hogy jöhet a következő, tessék kérni, de ez úgy nem működik” – vallja.

Sok nyugdíjas jár hozzá, nekik is mindig tud ajánlani valamit: egy kis levest, fél adag ételt – és néhány kedves szót. Úgy tapasztalta, hogy az idősebb embereknek különösen jólesik a törődés.

„A főzés az életem, ha nem főzhetnék, kész, vége” – közli. Mindent szívesen elkészít, kivéve talán a tökfőzeléket, mert azt ő maga nem szereti. De a vendégek igen, így aztán ez a főzelék is hetente felkerül az étlapra. S ha a hozzá betérők valami mást kérnek, azt is szívesenmegfőzi. „Belőlük élünk, de őértük élünk. Különben nem jönnek ide” – tárja szét a karját. A szeretetet visszakapja a vendégeitől. Amikor szeptemberben Mária-nap van, annyi virág gyűlik öszsze az étkezdében, hogy egyetlen autó nem is elég a hazaszállításához. Máskor is ajándékoznak neki apróságokat, de a legjobban annak örül, ha csak annyitmondanak: köszönjük, finom volt az ebéd.

Igen egyszerű Marika néni ars poeticá ja: „Jól kell főzni, és az anyagot bele kell tenni.” (Persze erre mondják: csináld utána!) Minden ételt olyanra főz, mintha otthon, magának készítené. Szerinte sosem szabad a receptekhez ragaszkodni; ha érzi, hogy még hiányzik valami egyegy fogásból, nem spórolja ki belőle. A minőséghez friss áruk is kellenek, ezeket mindig előző nap veszik meg a piacon – és ő amit lehet, előkészít a konyhában. Így aztán a délutánok is a főzés jegyében telnek.

Pedig majdnem marós-köszörűs lett Marikából. Amikor az általános iskola után továbbtanulni jelentkezett, a Csepel Autógyárba irányították, ebbe a munkakörbe. Segítségért fordult az édesanyjához, aki a Belvárosi Vendéglátó Vállalatnál dolgozott bérelszámolóként. Az anyja nagy nehezen szakácsként szerzett állást neki, ő pedig belevágott, és beleszeretett a munkájába. A Magyar Nemzeti Bank konyháján ismerkedett meg a szakácsélet titkaival, onnan került át a Moszkva étterembe.

Turistaházakban is dolgozott a férjével, majd huszonnyolc éven át az óbudai Zay utcában főztek, először egy frissensültes büfében, aztán egy nagyobb étteremben. De amikor már csak Marikának akartak munkát adni, úgy döntöttek, hogy együttmaradnak – és (négy évvel ezelőtt) kibérelték a piacon lévő ételbárt, ahol végre a maguk urai. Itt elég, ha egymásra néznek, és már tudják, mit akar a másik.

Az üzletet vezetni is kell, és Mária erre alkalmatlannak tartja magát. Még szerencse, hogy ott az ura, aki az árurendelés és az adminisztráció gondjait leveszi a válláról. Ő addig a konyhában tartja a frontot.

Ebédelni hét közben, a nagy rohanásban sosem marad ideje, csak gyorsan bekap egy-két falatot. Vacsorázni már szokott, az étkezdéből visz haza valamit. Ha marad: sokszor az utolsó morzsáig elfogy minden. Legfeljebb vasárnaponként főz maguknak egyszerűbb ételeket. Húsvétkor viszont a két unokája jött hozzá, akkor is meg kellett mutatnia főzési tudományát. A lányát nem csábította el a vendéglátóipar, és noha három diplomát szerzett, most főállású anyaként van otthon. A kifőzde (Viktória Ételbár) róla kapta a nevét.

Abbahagyni Marika néni semmiképpen sem szeretné, legfeljebb egy kicsit többet pihenni. Nyáron és télen is egy-egy hét szabadságot enged meg magának, utána újra hajnalban kezdődnek a napok. Nagyon örülne, ha legalább a szombatjai szabadon maradnának, de azt mondja, nem szeretné becsapni az embereket, megszokták már ezt a nyitva tartást. És különben is, hálát ad a sorsnak, hogy egész életében azt csinálhatta, amit szeret.

Már hosszú sor áll a kifőzdében, Marika néni mégis kiszalad a pult mögül, és odamegy egy jól öltözött hölgyhöz, aki teljesen elérzékenyülve eszi a rántott borjúlábat. „Nagyon sok munka van vele, de ez így jó, hogy szétmállik a szájban” – magyarázza neki. Aztán megsúgja: „Szerdán és csütörtökön szoktuk csinálni.”

Újabb vendéget „főzött meg”, akit egy-két borjúláb múlva már a nevén szólít majd. Így jóízű az élet.

Névjegy

ROSZINSZKY ANDRÁSNÉ

Világéletében szakácsként dolgozott – ezért sem zavarja, hogy hétfőtől szombatig hajnali fél négykor neki kell állnia a főzésnek. Most az óbudai piacon dolgozik egy étkezdében, a férjével együtt, de a titka már évtizedek óta ugyanaz: „Jól kell főzni, és az anyagot bele kell tenni.”

FOTÓ: KOCSIS ZOLTÁN