A legkitartóbb kalauzok öt percig bírták a tempót, de aki még megbirkózott a „hasábszitával”, a „gatyaszárszitával”, a „triklivel” vagy a „medvetalppal”, az a „finaknál”, de legkésőbb a „fircatnál” biztosan feladta a dolgot.

Aztán egy idő után Wöller István lett az idegenvezetők kedvence.

– Annyit könyörögtek a hölgyek, hogy ne mélyedjek bele a malomipari szakkifejezésekbe, mert képtelenek azokat lefordítani, hogy inkább megtanultam németül a tárlatvezetést – mondja a most 82 éves egykori malomgondnok, aki öt évvel ezelőtt vonult végleg nyugdíjba. – Úgyhogy egy idő után a tolmácsok legkedvesebb megállóhelye lett az örvényesi malom, ahol mindig pihenhettek egy órácskát.

Aligha akad ma Magyarországon olyan ember, aki többet tudna a molnárszakmáról, a régi malmok működéséről és történetéről, mint Wöller István.

A dolog 1971-ben kezdődött. A karbantartó részleg vezetőjeként dolgozott a Veszprém Megyei Malomipari és Terményforgalmi Vállalatnál, amikor egyik nap magához hívatta a műszaki igazgató, hogy egy „jó hírt” közöljön vele:

„Wöller elvtárs, magára esett a választás!Maga fogja körbejárni Veszprém megyét, és szépen összegyűjti az adatokat a régi malmokról.” Apelláta nem volt, az akkor 42 éves lakatos nekiállt a kutatómunkának.

– Utóbb megtudtam, felsőbb utasítás volt, hogy minden megyei malomipari cégnél ki kell választani egyegy embert a gyűjtőmunkára, ám végül kiderült, hogy az egész országban egyedül én vettem komolyan a dolgot – mondja. A tényekhez tartozik, hogy a vállalatnál nem véletlenül esett éppen rá a választás. Pontosan tudták, hogy karbantartójuk a malmok megszállottja. Gyerekkori szerelemről van szó. Szülőfalujában, a Zala megyei Gétyén az édesapjával bármikor is vitték a helyi malomba megőröltetni a család gabonáját, alig lehetett hazavonszolni a kisfiút. Órákig képes volt bámulni a forgó kerekeket, hallgatni a malom zúgását. Lehetett volna belőle akár molnár is, de őt még a malomban is inkább a műszaki megoldások érdekelték.

Elég fiatalon, már 1953-ban rátalált a neki szánt útra: akkor lépett be ugyanis lakatosként a Veszprém megyei malomipari vállalathoz, és onnan is ment nyugdíjba 1989-ben. Mielőtt a veszprémi malomban otthonra talált volna, azért meglehetősen kacskaringós utat járt be. A második világháború végén fogságba esett leventeként egy évig bolyongott Németországban, hazajőve előbb kitanulta a kovácsmesterséget, majd a lakatosszakmát. Később leérettségizett, aztán vegyészmérnöknek, majd katonatisztnek készült, ám végül nem szerzett diplomát.

– Amikor beálltam a veszprémi malomba, úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna – mondja. – Pedig embertelen körülmények között kellett dolgozni. Nem volt fűtés, télen zsákokat kötöttünk a cipőnkre, hogy meg ne fagyjunk. Egy albérletben laktam, kétszáz méterre a malomtól, gyakran előfordult, hogy éjszakánként kétszerháromszor is kiugrasztottak az ágyból, ha elromlott valami.

Wöller Istvánt 1961-ben nevezték ki a megyei malomipari vállalat karbantartó részlegének vezetőjévé. Onnantól kezdve az ő feladata lett az akkor működő 17 Veszprém megyei malom nagy szervizeinek levezénylése. A brigádjával sorra járták a malmokat, általában egy helyszínen egy hónapig tartott a karbantartás. Ekkoriban ismerkedettmeg azokkal a kisebb – napi száz mázsánál kevesebbet termelő – malmokkal is, amelyeket a malomipari vállalat még 1955-ben adott át a megyei tanács kezelésébe. A jórészt elavult, gazdaságtalanul működő többtucatnyi kismalom sorsa meg volt pecsételve, Wöller Istvánnak komoly szívfájdalmat jelentett végignézni az agóniájukat.

Így aztán nem meglepő, hogy az 1971-ben kötelezően kirótt feladatot egyáltalán nem élte meg teherként. Más kérdés, hogy a kiváló lakatosnak gyakorlatilag fogalma sem volt róla, mi fán terem a múzeumi gyűjtőmunka.

– Kezdetben még az alapokkal sem voltam tisztában. Meg kellett tanulnom például, hogyan kell egy levéltárban iratokat keresni, hogyan kell interjú kat készíteni a molnárokkal, milyen fotókra van szükség a szabályos dokumentáláshoz – mondja Wöller István. – Eleinte csak munkaidőben foglalkoztam a gyűjtéssel, mivel túlórapénzt nem fi zettek érte. Csakhogy menet közben beleszerettem a malomkutatásba. Annyira hatalmába kerített a dolog, hogy később már hétvégeken is motorra ültem, nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet, és nekiindultam a megyének, később az egész országnak. Egy idő után többet tudtam a malmokról, mint maguk az ott dolgozók, akik tiszteletbeli molnárrá fogadtak.

A malomipari vállalatnál tulajdonképpen sohasem kérték számon Wöller Istvánon, hogy mit is gyűjtött össze az évek alatt a Veszprém megyei malmokról. A kutatómunka így sohasem fejeződött be, Pista bácsi 40 éve folyamatosan bővíti a malomtörténeti gyűjteményét.

Mindez nem kis áldozatot követelt a családjától, ugyanis a malomkutató szinte mindent hazacipelt, amit a pusztuló malmokból megmentésre érdemesnek talált. Veszprémi házuk udvarán egy idő után olyan áldatlan állapotok uralkodtak, hogy felesége, Kati néni többször is megfenyegette, felgyújtja az egész kócerájt. Erre szerencsére nem került sor, miután a tárgyak jó részét ajándékba adta az örvényesi műemlék vízimalom berendezéséhez. Az elmúlt évtizedekben egyébként számos tanulmánya jelent meg a hazai malmok történetéről.

– Felbecsülhetetlen értékű az a munka, amit Wöller István elvégzett – mondja Balázs György, a Néprajzi Múzeum főmuzeológusa, amalmokkal foglalkozó tudósokat tömörítő Magyar Molinológiai Társaság elnöke. – Jómagam például jelenleg a kapolcsi vízimalmok felújításánál segédkezem, és a munkámhoz szükséges anyagok jelentős részét Pista bácsitól szereztem be.

Balázs György szerint Wöller István szerencsés kezű és jó szemű kutatónak bizonyult, akinek a hetvenes-nyolcvanas évekbeli gyűjtőmunkája nélkül mára szinte semmilyen dokumentumunk sem maradt volna az egykori malmokról.

Wöller István nyugdíjas korának első időszaka maga volt a paradicsom. Egészen 2006-ig ő volt a gondnoka az örvényesi vízimalomnak.

– Tavasztól őszig csak aludni jártam haza – idézi fel ezeket az éveket.

– Örvényesen minden az én dolgom volt: magyarul és németül tárlatvezetést tartottam, takarítottam, meszeltem, megjavítottam a tönkrement alkatrészeket, lenyírtam a füvet, hajkurásztam az egereket meg a peléket, beindítottam a vízikereket. Sajnos már nem bírtam fizikailag. Csak az a malomzúgás! Na, az nagyon hiányzik.

A kutatómunkát azonban nem hagyta abba, sőt képes volt a megújulásra is. Évtizedeken át egy régi írógépen pötyögtetve készítette a feljegyzéseit, tanulmányait, ám két éve, 80 évesen megvette élete első számítógépét, azóta szövegszerkesztővel dolgozik. Tavaly két kiadványa is megjelent, az egyikben a balatonfüredi, a másikban a Pápa környéki malmok történetét dolgozta fel. Most szülőfaluja történetének megírására készül, de valójában még évtizedekre elegendő munkája lenne. Jelenleg 706 magyarországi malomról őriz saját gyűjtésű dossziét.

Névjegy

WÖLLER ISTVÁN 1929-ben született a Zala megyei Gétyén.

Kitanulta a kovács- és a lakatosszakmát, később letette az érettségit.

1953–1989 között a Veszprém Megyei Malomipari és Terményforgalmi Vállalatnál dolgozott előbb lakatosként, majd a karbantartó részleg vezetőjeként.

Nyugdíjasként 2006-ig az örvényesi műemlék vízimalom gondnoka volt.