A Való Világ napi összefoglalóit, úgynevezett kihívásait és párbajait olykor kétszer annyi tévénéző követte, illetve követi figyelemmel, mint az azzal párhuzamos, az ősszel még váratlan sikereket arató Ezek megőrültek!, illetve A 40 milliós játszma elnevezésű TV 2-es produkciót. A legfőbb kereskedelmi adó szatellitcsatornájaként meghatározható, éjszakánként a Belevaló Világ című beszélgetős-elemzős-sztriptízelős háttérműsort vetítő Cool TV százalékos görbéje is rendre felcsúszik már az MTV, a Duna TV vagy éppen a Viasat3 mutatója fölé, miközben a délutáni sávban a „villásított” Neked Valójával csalja a fiatalokat a képernyő elé az RTL.

Terítéken Alekosz

Az úgynevezett új médiában rejlő lehetőségek kiaknázása is flottul működik: a VV gondosan kiválasztott, stílusjegyeik alapján jól „eladható” részvevői a rajongói buzgóság nyomán valósághű kisfilmekben, paródiákban köszönnek vissza, s persze „dübörög” a legegyszerűbb eldöntendő kérdésekre kiterjesztett SMS-szavazásosdi is. Utóbbiból jótékony célra is futja: a mélyszegénységben élőknek 177millió forintot gyűjtöttek a villalakók alig egyhetes kampányuk során. De a népszerűség forintosításának minden formája működik: a benti fiúkból-lányokból kialakított Kultúrcsürhe, illetve Klikk nevű formáció egy-egy, főműsoridőben bemutatott nótája szinte percek alatt egymillió letöltést generált a legnépszerűbb videomegosztón, a YouTube-on.

A közösségi média – csoda-e? – egyetlen kósza pillanatig sem tudott ellenállni a VV kolonializációjának: a civilben biztonsági őr Alekosz, a villa legnépszerűbb játékosainak egyike mintegy hatvanegyezer rajongót tudhat maga mögött a Facebookon, míg Esterházy Péter író hozzávetőleg kétezer, Dzsudzsák Balázs, az Eindhoven magyar válogatott futballistája körülbelül tizenhatezer „szurkolót”mutathat fel. A ValóVilág teljes rajongótábora túllépte a 160 ezres határt, míg a médiatörvény elleni tiltakozásképpen létrejött Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevet viselő közösség 84 ezer taggal tüntet.

Hammer Ferenc szociológus szerint az új média, illetve az internet tovább fokozta a valóságshowk iránti érdeklődést, ugyanis a műsorok rajongói e közös platformon vitatják meg a legfontosabbnak vélt ügyeket, közösségekbe szerveződnek, kampányolnak kedvencükért, továbbá ismerőseikkel is megosztják a legizgalmasabb videókat. Az őrület fokát jelzi, hogy a Facebookon „Egy Alekosz mára!” alkalmazás is elérhető, minek nyomán a felhasználó a szereplő – a villában elhangzott – retorikai mutatványainak egyikével gazdagodhat. Néhány, nyelvhelyességi aknákkal súlyosbított darab a kínálatból: „Érzelmileg ő most föl van tupírozva általam”; „Ólálkodjunk oda!”; „Itt nagyon komoly udvarlás volt! Itt felső szinten levő udvarlás volt.”

Szappanopera-szindróma

A több mint egymilliárd forintos költségvetésű ValóVilág professzionálisan kiépített struktúrájában szinte semmi sincs a véletlenre bízva: a „nem létező” forgatókönyv nem csupán újabb és újabb, kvázi megkomponált dramaturgiai fordulatokat, hanem – az eddigi realitykhez képest – keményebb, durvább, vulgárisabb epizódokat tár a nézők elé. Egyébiránt a feltűnően jól időzített „véletlenek” korábban jogi problémákat is felvetettek az Egyesült Államokban. Kelley Tiffany tanulmányában rámutatott: a szereplők státusza fölöttébb összetett kérdéseket vet fel. A „lakók” ugyanis egy játék részvevőiként érkeznek a műsorokba, ám amint a producerek utasításai szerint cselekednek, azaz mintegy parancsra vesznek részt vitákban, generálnak konfliktusokat, esetleg hajtanak végre titkos küldetéseket, kvázi színészekké válnak. Ennek nyomán státuszuk aligha különböztethető meg a kora este vetített szappanoperák szereplőiétől. Csakhogy a művészek fizetést kapnak azért, hogy teljesítik a rendező utasításait, míg a játékosok semmiféle közvetlen ellenszolgáltatást nem remélhetnek az elvégzett munkáért. Persze a magyar jogrendszer alapjaiban különbözik az amerikaitól, ám a felvetés minimum érdekesnek mondható a magyarországi valóságshow-k menetrendjének ismeretében is.

A műsorok hatása egyébként is a szappanoperákéra hajaz... Az emberek az előző napi adásról beszélnek a munkahelyen és a kisboltban, a villamoson és a gőzfürdőben. Akik pedig nem, azoknak egy része ilyesféle internetes hozzászólásokra ragadtatja magát: „Sosem nézem ezt az izét, nem is értem, miért kell erről írni, de ahogyan Béci tegnap beszólt Olivérnek, az kiverte nálam a biztosítékot!”; „Nem érdekel Szandika leszbijelenete Anikóval, ám nem gondoltam volna, hogy Ani ezt megteszi, mert eddig nem mutatott ilyesmire hajlandóságot...” A felfokozott érdeklődés nyomán meglehetősen érdekes a műfaj társadalomlélektani hatása: Zsolt Péter szociológus azt emeli ki, hogy az efféle műsorok vetítése nyomán a magánélet és a közélet határai elmosódnak. A valóságshow-k meglehetősen furcsa következménye lehet, hogy a kevésbé művelt vagy intelligens közönség fölöttébb téves elképzeléseket alakíthat ki az érvényesülés útjáról, hiszen a villalakók különösebb teljesítmény nélkül juthatnak képernyőre. Az ügyesebbek további karrierje is ismert: lemezkiadás, hakni, műsorvezetés. Hammer megjegyzi: amint belép a villába, a kiválasztott megszűnik magánembernek lenni, hiszen bármit is csinál, biztosított a helye a bulvárlapok címoldalán. Persze arról már kevesebb szó esik, hogy a valóságshow-k magyarországi történetében meglehetősen kevesen tudták készpénzre váltani ismertségüket. Akadnak, akik a celebvilág „megbecsült” figurái, másokat fel sem ismernek, és akadnak, akik képtelenek voltak feldolgozni a hirtelen jött ismertséget és mély depresszióba süllyedtek. A Big Brother első győztese például öngyilkosságot kísérelt meg. Talán nem függetlenül ettől, Zsolt hozzáteszi: a valóságshow-k olyan szociálpszichológiai laborok, amilyeneket a tudósok – etikai okok miatt – ma már létre sem hozhatnának...

Noha Árpa Attila feltörekvő producerként tisztában volt a külföldi trenddel, maga is meglepődött azon a fogadtatáson, amely akkor érte, amikor a VV első szériája idején fogorvoshoz vitte Majoros Pétert, alias Majkát. Tudniillik a rendelő előtt, akárha Beatles-koncerten lennének, rajongók hada sikítozott az eladdig ismeretlen ózdi csávó láttán... Árpa 2003-as, Ha én ezt a klubról elmesélem című könyve szerint a siker nem csupán a nézettségben volt mérhető, hanem abban is, hogy a második sorozat válogatására immár „Majkaként”, „Györgyuszként”, „Okiként” érkeztek a jelentkezők. Az első VV kvázi tudatlan úttörőivel szemben megjelentek az önmagukat „megcsináló” figurák, akik – látva az elődök népszerűségét – immár mindent megtettek a bejutásért. Alapul a televízióban látott mintákat vették: megtanultak „úgy” viselkedni, ahogyan az a képernyőről lejött, kivált, mert tudták, a felvett/ utánzott stílusjegyek egyfajta garanciát jelentenek a sikerességre, azaz a beköltözésre és a végső győzelemre. A castingra továbbra sem agysebészek, halbiológusok, esetleg elit egyetemek hallgatói érkeztek, ennek nyomán a motiváció leegyszerűsített, kizárólag a célra fókuszáló kijelentésekben öltött testet: „Ki akarom próbálni magam”; „Kell a kihívás”; „Ki akarok törni a hétköznapokból”; „Szeretnék a médiában dolgozni”.

– A ValóVilág akkoriban minden tekintetben újdonságként hatott: ezért is lehetett sikeres, illetve azért, mert afféle természetes, közülünk való fickókat mutatott be – említi most Árpa. – A mostani széria titka pedig az, hogy a néző igénytelen és buta. Az utóbbi években tökéletesen kifejlődött az agyműködés nélküli háttértelevíziózás, amely alatt tényleg nem kell gondolkodni, ugyanakkor elég muníciót ad ahhoz, hogy másnap ne maradjunk ki a társalgásból. Amúgy is fikázós ország a miénk, csak most nem csupán Mari néni és Juli néni beszéli ki a szomszédokat, hanem – különféle csatornákon keresztül – a fél ország.

Terítéken Alekosz

Hammer némiképp árnyaltabban fogalmazza meg az aktuális ValóVilág népszerűségének okait. Az ELTE egyetemi adjunktusa rámutat: minden, amit a „nonfiction” kategóriába sorolunk, arról a világról szól, ami „körülvesz minket”, azaz nem lehet függetleníteni a társadalom mindennapjaitól. A szakember hozzáteszi: nem lehet véletlen, hogy bizonyos médiaformátum állandóan a főműsoridőben jelenik meg. Azok a tartalmak kapnak kiemelt helyet a kereskedelmi csatornákon, amelyek üzembiztosan szállítják a profit termeléséhez szükséges nézőszámot. Nem véletlen, hogy a nyomtatott bulvármédiumok is rákapcsolódnak a termékre: garantáltan jók az eladási adatok, ha VV-hősök feszítenek a címlapon. Ha a valóságshow-szereplők feltűnése példányszámcsökkenést okozna, azonnal repülnének az első oldalról.

Ugyanakkor a hazai realityk nívóját ismerve semmi meglepő nincs abban, hogy Árpa „szívesen elhatárolódik” a mostani, iparszerűen működő verziótól, főként, hogy – filmproducerként, -rendezőként, -színészként – komolyabb pályára állt. Mindazonáltal szívesen gondol vissza arra, milyen izgalomfaktort jelentett a nulláról felépíteni a 300 fős stábot megmozgató projektet.

– Ahhoz,hogy a most futó show szakmailag és anyagilag sikeres, nem férhet kétség – folytatja Árpa. – Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a versenyzők teljes mértékben bábok: ha nem is feltétlenül mondják meg nekik mondatra pontosan, miként kell viselkedniük, az irányt kijelölik a számukra, terelgetik őket, sugalmaznak nekik. Érzékeltetik velük, mit kell kiprovokálni...

Zsolt emlékeztet arra, hogy az ilyesféle műsorok legalapvetőbb minimuma, hogy a szereplők emberi méltósága sohasem sérülhet, itt pedig mintha éppen ez történne. Egyebekben Árpa amondó: a nagy vitát kiváltó médiatörvényt a ValóVilággal lehetne a legjobban reklámozni, mivel a vonatkozó passzusok minden alapot megadnak a produkció megbüntetésére... Noha komoly büntetésről eddig nem érkezett hír, a médiahatóság – tudomásunk szerint – pontos listát vezet a meztelenkedésekkel, nemi aktusokkal, káromkodásokkal teli villalétről...

Amerikából jöttek...

Az első televíziós „kukkolóműsort” 1948-ban láthatta a nagyérdemű; természetesen nem Magyarországon, mint hogy akkor itthon adás még évekig nem volt, hanem az Egyesült Államokban. A kandikamera az alkalmi szereplők spontán reakcióit mutatta be bizonyos előidézett helyzetekben, éppen úgy, ahogyan azt még ma is megannyi csatornán látható. A reality mint műfaj a ’70-es évek elején kezdte meg hódítását, ugyancsak Amerikában: a Loud család hétköznapjai tömegeket ültettek a képernyő elé. A PBS közszolgálati csatornán vetített epizódokban már túlsúlyban voltak a konfliktusok; olyannyira, hogy azok a házaspár válásához vezettek. Európában a Music Televison 1992-ben indított Real World című alkotását tekintik alapnak, jóllehet egy évvel korábban a 28-as szám elnevezésű holland műsor már egy fedél alá terelte a kiválasztottakat a ma is látható séma alapján. Az úgynevezett MTV-generációt megcélzó Real World, noha szépen kifutotta magát, alapképlete alapján inkább rétegműsornak volt mondható: a műfaji áttörést a holland Veronica csatornán elindított Big Brother hozta. A Nagy Testvér – amelynek elnevezését az 1984 című regény ihlette – bejött: az első döntőt négymillióan tekintették meg Hollandiában. A BB licencét idehaza a TV 2 vásárolta meg, és 2001 őszén debütált volna Magyarországon, ám az Egyesült Államokat ért szeptember 11-i tömegmerénylet miatt a kereskedelmi adó egy esztendővel elhalasztotta a kezdést. Ekkor – vetélytársához képest némi csúszással – indult az RTL Klub „ellenműsora”, a saját gyártású, az alapkoncepciót részben másoló, részben továbbfejlesztő ValóVilág is.

A hazai televíziózást mintegy forradalmasító műsortípusnak a határon belül is voltak előzményei: az aktuális hatóság, a Műsorfigyelő és -elemző Igazgatóság először 2001-ben, a Visasat3 Bár, illetve a TV 2 Bázis című próbálkozása nyomán kezdte vizsgálni a magyarországi médiumok műsorszerkezetében bekövetkezett változást, kivált, mert az egyes epizódok – ha nem is olyanmértékben, mint manapság – gyakorta kerültek társadalmi viták kereszttüzébe. A Bázis előtt – emlékszik még erre valaki? – a Tégla, valamint a Balatoni Napló című show-val tesztelték a publikumot; utóbbi már nagyobb nézőszámot ért el. Noha akkoriban is nagy számban álltak rendelkezésre külföldi formátumok, a producerek az anyagiak hiánya miatt döntöttek a hazai fejlesztés mellett. Az alapelemeket „természetesen” átvették, a célt pedig elérték: amint arra az Országos Rádió és Televízió Testület korabeli tanulmánya rámutatott, a reklámozók nagy érdeklődést mutattak az újdonság iránt, és a műsorhoz kapcsolódó internetes oldalt is szépen látogatták. A TV 2 ezt követően döntött a Big Brother-licenc megvétele mellett. Nem hibázott, miként az RTL Klub sem: a BB és a VV első szériájának – azonos hétvégén sugárzott – döntője összesen ötmilliós nézettséget produkált.

Ennek ellenére a hazai csatornák fölöttébb óvatosan bántak a reality-műfajokkal, azaz csak a biztos sikert ígérő darabokat engedték képernyőre. Pedig akadnak olyan formátumok, amelyek közszolgálati feladatok ellátására is alkalmasak. Már ha túllépünk a közszolgálat azon értelmezésén, amely szerint az értelmiségi elit, a tévéelnök, esetleg a vonatkozó médiagrémium határozza meg, milyen tartalom szolgálja a közösség egészének érdekeit, továbbá az állam fönntart egy intézményt, amely az előállított műsorokat képernyőre küldi, mit sem törődve azzal, hogy azokat esetleg a kutya sem nézi. Hammer emlékeztet arra a próbálkozásra, amelyben „csődgondnok” költözik az adósságcsapdába került családhoz, és egészen addig a famíliával marad, amíg nem sikerül fenntartható pályára állítania a gazdálkodást, illetve költséghatékony életmódváltásra szoktatni a játékosokat. Ilyesféle műsor sok nehéz helyzetbe kerülő családnak hasznos tanácsokkal szolgálna, azaz közszolgálati feladatot látna el. A szociológus megjegyzi: a magyar kreatív szféra nem jeleskedett az utóbbi évtizedekben az új formátumok fejlesztésében. Pedig a szakember szerint a „reality úgy terjed, mint a bozóttűz”, azaz különös igény mutatkozik az innovációra. Ennek ékes bizonyítéka: egy 2007-es felmérés szerint minden tizedik brit serdülő abbahagyná a tanulást, hogy valóságshow-ban léphessen fel. Ha a reality ilyen tömegben vonzza a polgárokat a képernyők elé, akkor kimondottan hasznos lehetne – bizonyos keretek között – közszolgálati célok szolgálatába állítani őket.

„Demokratikus” támogatás

A főműsoridőt gyarmatosító ValóVilág szokatlannak tetsző, a korábbi szériákban nem tapasztalt érdekessége, hogy a szereplők többsége ki szeretne menni a villából, azaz nem a győzelemre, hanem a távozásra törekszik. Zsolt Péter úgy véli: magyar sajátosság, hogy a szereplők sokkal renitensebben viselkednek a házban, mint a nyugat-európai kollégák. A magyarok kevéssé engedelmeskednek a tekintélynek, a szabályoknak és az aláírt szerződésnek. Jellemző, hogy a szabálytalanságok egy részét a szerkesztők meg sem tudják torolni, hiszen ha szigorúan betartanának minden paragrafust, akkor hamar bezárna a bazár...

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a magyar változatban a producerek sohasem kockáztatták még meg, hogy szembeszökően művelt és intelligens szereplőket küldjenek a házba. Maradnak a biztos receptnél: nem véletlenül tűnnek fel a „testipar” korábbi és jelenlegi kiválóságai a televízióban. Akárhogyan is, a ValóVilág olyan „demokratikus” támogatást kap a tévénézőktől, hogy a betiltását előirányzó dühös javaslatok önmagukban aligha állnának meg a lábukon.

Egyébiránt a műsor szerkesztői a következő kérdést intézték írásban a nézőkhöz az egyik adásban: „Ki a legintelligensebb (sic! – A szerk.) villalakó?” Ez a ValóVilág.

Kiemelés tőlük

MŰVELTSÉGI VETÉLKEDŐ A VILLÁBAN:

Éva: Hol írták alá a trianoni békeszerződést?

Ildi: Passz.

Éva: Mikor lépett be Magyarország a második világháborúba?

Ildi: XIX. század.

Éva: Melyik évben?

Ildi: 1918.

Éva: Ki volt Bobby Fischer?

Ildi (kiborulva): Passzolom a kérdést...

KEMÉNY SZAVAK 1.

Éva-monológrészlet az első kiválasztás után:

– Bassz...k meg, lesz itt nemulass. Az anagy sza...m van, baz...g, az életben, hogy én g...i őszinte vagyok.

KEMÉNY SZAVAK 2.

Olivér már búcsúzott versenyző telefonos bejelentkezése a Cool TV élő adásában az úgynevezett plasztikcica kiesése után:

– „Szandika, te hülye p...a, baz...g, miért estél ki a játékból?

PRODUCERI CASTING 2002

Árpa Attila: Szia!

Jelentkező: Szia. Te vagy itt a főnök?

Árpa Attila: Én.

Jelentkező: Ha lesz...lak, bekerülök?

Árpa Attila: Nem. Akkor egyenlő esélyekkel indulsz.

Árpa Attila: Szia!

Jelentkező: Szia!

Árpa Attila: Hogy vagy?

Jelentkező: Jól.

Árpa Attila: Kössél belém!

Jelentkező: Mennyit kapsz ezért, b... meg?

(Forrás: Árpa Attila: Ha én ezt a klubról elmesélem, 2003)

Ok és okozat

Szandika, az úgynevezett plasztikcica legfőbb indoka, miért Gombira teszi a kiválasztó jelet:

– Múltkor megígérte, hogy beszárítja a hajamat. Eltelt körülbelül tíz perc, és minthogyha meg sem beszéltünk volna semmit, nem szárította be a hajamat...