Sose érje az embert szerencsésebb sebesülés. A tizennyolc éves fiatalembert ugyanis megműtötték, majd Nógrádverőcére küldték szanatóriumba, ahol szerelembe esett egy Jakab Irén nevű ápolónővel. A találkozásnak házasság lett a vége, de nem is egy, hanem rögtön kettő. A hosszú ideig lábadozó Szilágyi Pált többször meglátogatta az öccse, aki olyannyira belebolondult Jakab Irén húgába, hogy el is vette feleségül. Mindkét házasságban három-három leánygyermek született, így lett egyetlen halálosnak szánt fejlövésnek két szerelem, hat gyerek és számos unoka a gyümölcse.

Szilágyi Pál és Jakab Irén három lánya közül Szilágyi Erzsébet itt áll mellettem a debreceni Arany Bika Szálló első emeleti teraszán, és a város főterét nézi. Kíváncsian jártatja körbe a tekintetét, pedig látta már e házakat eleget: hiszen Erzsi mama – ahogy a családban becézik – 1921 márciusában született, ebben a hónapban tölti be a kilencvenedik életévét, és sohamásutt nem lakott, csakis Debrecenben. Kora ellenére friss, mozgékony asszony, aki úgy hozzátartozik ma már a belváros mindennapjaihoz, mint a Nagytemplom. Gyakran látni őt, amint szapora léptekkel áthalad a főtéren, mert kilencven éve dacára ma is saját maga jár bevásárolni, intézkedik, sürög-forog, hétvégenként pedig ebéddel várja a családot. Az apjától örökölte a kitartást, az erőt. Mert Szilágyi Pál olyanynyira talpra állt abból az emlékezetes háborús sebesülésből, hogy 1919-ben már saját mézeskalácssütödét alapított Debrecenben.

– Na, ezt jól tette, mert a mézeskalácsosnál meleg van, s mindig van mit enni. Nem úgy, mint a fronton –így summázza Erzsi néni az apja igyekezetét, aki nemcsak tisztes polgári megélhetést, hanem nevet is szerzett a családnak. A harmincas években ugyanis már országos hírű volt a Szilágyi Pál műhelyében sütött „igazi debreceni mézeskalács”, nem csoda, hogy az alapítót az Országos Kézműipari Versenyeken arany- és ezüstkoszorúkkal jutalmazták, a nagyobb vásárokon pedig úgy vitték a süteményét, mint a cukrot. Szépen meg lehetett belőle élni. Szilágyi Pál, aki még egyszerű napkori földművesek fia volt, a szakmájában a tanonc- és mestervizsgáztató bizottság elnöke lett, aki a gyermekeit már gimnáziumba járatta. Erzsi mama annak idején a „Magyarok Nagyasszonyáról elnevezett Római Katolikus Leánylíceumban” tanult nyolc éven át, 1939-ben tett érettségi vizsgát, a tárgyak közt német, francia és latin nyelvből. De alighogy beiratkozott a M. Kir. József Nádor Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetemre, kitört a második világháború, majd Szilágyi Pál 1940-ben váratlanul megbetegedett és elhunyt, 1944-ben pedig lebombázták a házuk felét.

– Jól emlékszem a debreceni bombázásra – mondja Erzsi mama –, még az is megmaradt bennem, hogy aznap este vacsorára rántott borjúszeletet akartam csinálni. Aztán dirr-durr, jöttek a repülők, és szaladt a házmester, a kezében párnákkal, hogy meneküljünk, fusson mindenki a pincébe. Na, ezt jól tette, mert pontosan a fejünkre esett volna a bomba. Mire feljöttünk, eltűnt a házunk egyik fele.

Aztán rám néz, s azt kérdezi:

– Tudja maga, hogy milyen érdekesen tud robbanni egy bomba?

– Nem – vallom be őszintén, mire elmagyarázza:

– Hát az roppant érdekes! Otthon nekünk az egyik szoba falán egymás mellett lógott egy fiút és egy lányt ábrázoló kép. Két szép gobelin, én csináltam mind a kettőt. Képzelje, 1944-ben a bomba pontosan úgy szelte ketté a házunkat, hogy az egyik fal az egyik képpel együtt leomlott, a másiknak viszont még a kerete sem sérült meg. Így lett oda a fiú. De a lány megmaradt.

A világháború utáni években véglegesen eltűnt az a polgári miliő, amelyben Szilágyi Erzsébet felnőtt. Átnevezték az utcákat is, így megszülethetett a Debrecenben klasszikusnak számító mondás, miszerint a szocializmusban a Szabadság útja a temetőbe vezetett, a Vörös Hadsereg útja a Nagytemplomhoz, a Béke útja pedig a vágóhídra. Erzsi mama 1944-ben a rövid időre Debrecenbe költözött kormány egyik tisztviselője volt, az új rendszerben már a Hajdú-Bihar Megyei Tanácsra került előadónak, majd kinevezték általános csoportvezetőnek, és a neki címzett leveleken az addig megszokott „úrhölgy” vagy „úrnő” megnevezés helyett az „elvtársnő” szerepelt. Később, a Debreceni Kertészeti Vállalat beruházási csoportvezetőjeként egyike volt azoknak, akik az 1967-es első virágkarnevált megszervezték. Az ő pénzügyi irányításával végezték a városon végigvonuló kocsikat díszítő, több százezer darab virág termesztését, ezért Szilágyi Erzsébet a virágkarnevált kicsit a magáénak is érzi. Időközben férjhez ment, s született egy fia, László, akinek még meg tudta mutatni, hogy milyen volt az az „igazi debreceni mézeskalács”, amilyet az apja sütött.

– Apuka meghalt ugyan, és odalett a ház egyik fele, de mi azért mézeskalácsosok maradtunk – mondja Erzsi mama. – A hatvanas években Hajdúszoboszlón béreltünk standot, s amit anyuka sütött, ott árultuk. Szinte ott nőtt föl a fiam, annak a mézeskalácsnak a szagában.

Aztán Szilágyi Erzsébet 1977-ben nyugdíjba ment, de a hosszas tétlenségtől két infarktust kapott, úgyhogy inkább dolgozni kezdett megint. Nyugdíjas éveiben ő végezte a Debreceni Kodály Kórus adminisztrációját, aztán a vállalkozóvá lett László fiának segített az üzlet dolgaiban. Fia az Arany Bika Szállóban működtette a kereskedelmi vállalkozását, így lett Erzsi mama mindennapos bejáró vendég a Bikában. Bejár oda ma is. Ha nincs mit intézni, akkor meg otthon üldögél, keresztrejtvényt fejt, horgol, olvas vagy tévézik.

S most itt áll mellettem a hotel első emeleti teraszán, és a város főterét nézi: a Nagytemplomot, szemben a MÁV-palotát, odébb pedig a polgármesteri hivatal sárga tömbjét.

– Arra az épületre vagyok a legbüszkébb! – mutat valahová a távolba, a Szent Anna utca felé.

– Melyikre? – nézek vissza rá értetlenül, mire azt válaszolja:

– Úgy ötven éve a főutca sarkán épült egy modern, ötemeletes irodaház, és annak én intéztem a beruházási ügyeit a tanácsnál.

– Tényleg? – kérdezem szórakozottan, de inkább azon jár az eszem, hogy milyen lehetett az az „igazi debreceni mézeskalács”. Az a bizonyos régi, amit 1919-ben kezdtek sütni a fronton fejlövést kapott Szilágyi Pál műhelyében, s aminek a sütőformáit ma a helyi múzeumban őrzik. Meg is kérdezem Erzsi mamát, elvégre ő evett belőle a nekem már történelmi időknek számító 1920-as években is.

Mire az aranykoszorús mester lánya egykedvűen megvonja a vállát:

– Nem volt abban semmi különös. Egyszerűen barna volt. És sokáig elállt.