Azon a ködös januári reggelen, amikor némi hidegélelemmel, a szükséges okmányokkal és rövidre nyírt hajjal berendeltek a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házba, még erősen reméltem, hogy az ,,add, istenem, hogy bárhová, csak a határőrséghez ne” kezdetű fohászom odafent meghallgatásra talál, és valami rendes helyre terelnek az égiek. Aztán a kötelező papírmunka, meg a hevenyészett orvosi vizit után a frissen nyírt újonccsapat villamosra, majd HÉV-re szállt, nem sokkal később pedig már a csepeli a Csillag-telep sokemeletes munkásszállóján hajigálták elénk az öregkatonák a csizmát, kapcát, gyakorlóruhát, gatyát, köpenyt, derékszíjat, miegyebet.

Amikor lassan kezdett tisztulni a kép, kiderült, hogy századunk olyan újoncokból áll, akik építőipari szakképzettséggel rendelkeznek, vagy az életrajzukban valamilyen flekk van – értsd: apróbb karambol a törvénnyel, kisebb politikai maszat. Maga az alakulat polgári védelemre szerveződött. (A politikai tiszt megfelelő időben el is magyarázta, hogy ennek semmi köze nincs a munkásság, a parasztság és a szövetséges értelmiség vállvetve harcoló, a szocializmus építésén elkötelezetten munkálkodó hármasához; a ,,polgári” pedig esetünkben nem a burzsujt jelenti, hanem a civil lakosságot, amelyet vegyi, biológiai vagy nukleáris támadás esetén a mi feladatunk lesz Budapest romjai alól kikaparni.)

A társaság később ácsolt, kubikolt, vasbetont és csövet szerelt, falazott, szóval megtett mindent, amit egy épülő olajfinomító környékén csak kellett. Nálunk a rajvezetők brigádvezetők voltak, a tisztesek építőipari technikusok, fegyverünk az ásó, a lapát, a csákány. Tankunk a betonkeverő, puskánk a betonvas és a légkalapács, gyakorlóruhánk pedig a seregben fellelhető legelhordottabb cucc, beleértve az utászcsizmát is. Az építők napján még jutalmat is osztottak a legderekasabb munkát végzőknek, mint az az építőiparban szokásban volt. Alakulatunk így múlhatatlan érdemeket szerzett a százhalombattai olajfinomító építésében, e jutalmak birtokában pedig a helyi kantin szerepét betöltő Kisbüfé üzletmenetének felvirágoztatásában. (De ne aggódjanak, felépült közben néhány tiszt kicsinyke hétvégi háza is.) Csak évekkel később derült ki, hogy az én flekkem apám volt, akinek a Rajk-ügy valamelyik, később ejtett mellékszálában lett volna szerepe. 49-ben kezdték őt megfigyelni, de nem találták. A politikai rendőrség úgy könyvelte hát el, hogy családját hátrahagyva disszidált.

Egyébként éppen a budakeszi tüdőszanatóriumban kúrálták őt tbc-vel. A betegséget még 1943-ban szedte össze a Margit körúti fogházban, ahol kommunista nézeteiért ült. A politikai foglyok cellaparancsnoka pedig történetesen épp Rajk volt.

Ez a flekk került be életemnek még a bilin ülés tanulásával töltött szakaszában a kiegészítő parancsnokságon őrzött doszsziémba, és maradt benne jó két évtized múltán is. Szóval, így nem lettem harckocsizó.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

Harckocsibázis Szabadszálláson