Az utolsó angyalföldi tengerjáró
Az újságban megjelent hír szerint ez volt az utolsó Angyalföldön gyártott tengerjáró hajó, bár ez nem egészen igaz, de tény, hogy a tengerhajógyártás fénykora a hetvenes évek közepén lezárult. Utána nagyrészt már főleg kikötői portál- és úszódarukat gyártottak, melyek a világ távoli tájaira kerültek, Jugoszláviától Uruguayig. Az angyalföldi hajógyár Európa legnagyobb úszódarugyártója volt a 80-as években.
De maradjunk a hajóknál. A pest-budai hajógyártás bölcsője a XIX. század elejétől Óbuda volt. A túlparton, Angyalföldön 1863-tól gyártottak hajókat kisebb üzemek, melyeknek egyesüléséből 1911-re alakult ki a Ganz Danubius, egy valóságos hajógyártó mamutcég.
Tengerjárókat még a fiumei üzemükben kezdtek építeni, s csak az I. világháború után helyeződött át a tengerihajó-gyártás Angyalföldre. A harmincas években itt épült például a Szeged, a Tisza és a Kassa nevű magyar tengerjáró, melyek közül a később Debrecen néven is futó Kassa ma múzeumhajóként horgonyoz a Batthyány térnél.
A II. világháborút követően a gyár először jóvátételre termelt a Szovjetunió számára, mely a későbbiekben is a legnagyobb megrendelő maradt.
A Ganz (1951-től 1962-ig Gheorghiu Dej) Hajógyárban az ötvenes és a hetvenes évek között 1100 tonnás hajóból készült a legtöbb (106 darab) meg 1200 tonnásból (69 darab) a Szovjetunió, Indonézia, Kína részére és hazai megrendelésre. 1958-tól érkeztek megrendelések Egyiptomból, az Egyesült Arab Köztársaságból, Svédországból, Norvégiából és az NSZK-ból is. Norvégiának például kőszállításra kellettek 1660 tonnás hajók, melyekkel a hollandiai gátépítésekhez fuvarozták a követ. A képen látható 1500 tonnás típusból 1967 és 1974 között 19-et gyártottak a Szovjetunió számára. Ez a hajó itt az utolsó volt a sorozatból, 1974. február 20-án bocsátották vízre vastestét, s a vízen folytatódott a szerelése. Reichard Ferenc egykori titkárságvezető, aki megírta a gyár történetét is, még emlékszik a hajóavatásokra. A sólyán, bakon álló hajótest orránál díszpódiumot állítottak fel. Az ünnepi beszéd után a keresztanya útjára indította az odakészített, kötélen függő pezsgőspalackot, mely a hajó oldalán széttört.
Ugyanekkor lehullott a lepel a hajó nevéről, a sólyamester pedig kiadta a „kötelet oldj!” utasítást, s a hatalmas vastest az előre bezsírozott fapályán szépen belecsúszott a vízbe.
Az elkészült hajót később a tengerig vontatták. S hogy elférjen a Duna-hidak alatt, a kormányhidat leemelték, az a raktárfedélre téve utazott a célállomásig, ahol aztán végleges helyére szerelték, rendszerint a ganzosok. Kivéve a Szovjetuniót, amely nem engedte be a kikötőibe a magyar hajómérnököket és munkásokat.
Mára az angyalföldi tengerjárók eltűntek a világ tengereiről, hisz huszonöt éves, optimális futási idejük rég lejárt. Az angyalföldi hajógyár is megszűnt 1994-ben (jogutódja Nyergesújfalun működik).
Az egyik legrégebbi csarnoka helyén épült fel a Duna Plaza.
Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.
