Most érzem, milyen öreg vagyok. Megkaptam ezt a képet, rápillantottam a hat férfira, és a középső négynek kapásból megmondtam a nevét. Jobbról: Portisch Lajos, Sax Gyula, Bilek István, Ribli Zoltán. Szégyellem, de a másik kettőt meg kellett keresnem a neten. Tudtam, hogy hívják őket, de azt nem, melyik név melyik archoz tartozik. Most már ez is világos: a bal szélen Csom István, jobboldalt: Forintos Győző.

Tiszta sor: a magyar sakkválogatott indul az olimpiára, a Népszabadság fotóriportere pedig megörökíti a pillanatot, mielőtt útra kelnének Nizza felé. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy az elsőségre nincs esélye a csapatnak (mint 1926-ban és ’28-ban), de 1970-ben és ’72-ben is megszereztük az ezüstérmet, és az is fantasztikus siker volt. Most pedig a világklasszis Portisch mögött már ott játszott a nálam csak két évvel idősebb Sax és Ribli, mindkettő már túl a nagymesteri cím megszerzésén. Ifjúsági korukban néhányszor elkapták generációjuk későbbi nagyágyúját, Anatolij Karpovot is. A fiatalok mellett a csapat erőssége volt a világversenyeken mindig nagyszerűen játszó Csom. Bileknek – akit tavaly márciusban, 78 éves korában ért a halál – is kijöhetett egyszer a lépés, Forintos pedig erős tartalék...

Tudom, sokan a sakkolimpia kifejezést sem értik. Pedig hivatalosan is így hívják a játék kétévenkénti világbajnokságát, amelyet négy táblán rendeznek meg (két tartalék bármikor bevethető). S ha valaki csak a fizikai küzdelmeket tudja sportnak elfogadni, azért gondolkozzék el rajta, hogy 1999-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is befogadta tagjai közé a sakk világszövetségét. Más kérdés, hogy végül nem lett olimpiai sportág, megmaradt annak, ami volt. Igaz, Pekingben először az olimpia és a paralimpia után megrendezték a szellemi sportjátékok – bridzs, dáma, go, sakk – olimpiáját, és a tervek szerint Londonban is így lesz. Meg amíg világ a világ.

Szóval, 1974-ben is nagy reményekkel indult a válogatott, de végül nem sikerült az örökös bajnok szovjet csapatot megszorítani, csak a hatodik helyen végeztek a mieink. A hivatalos sakktörténetben azt olvasom, hogy éppen Portisch formája nem volt a legjobb.

Furcsa: húsz sakkolimpián játszott, és általában ő volt csapatunk legjobb pontszerzője, pedig legtöbbször az első táblát kapta, azaz neki kellett a legerősebb ellenfelekkel megküzdenie.

Ezen a versenyen tehát Szovjetunió, Jugoszlávia, Egyesült Államok, Bulgária és Hollandia is megelőzött bennünket. De négy év múlva fordult a kocka. Az 1978-as Buenos Aires-i sakkolimpián Portisch, Ribli, Sax, Csom, Adorján András és Vadász László a magyar sporttörténelem egyik legnagyobb sikerét aratta: megnyerte az aranyérmet! Akik kicsit is értenek a sakkhoz, értékelni fogják, hogy ideírom a második helyen végzett szovjet csapat összeállítását: Szpasszkij, Petroszjan, Polugajevszkij, Romanyisin, Vaganyjan, Gulko. Tehát Karpov nem játszott. Nem hitték, hogy szükség lehet rá.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

Irány az olimpia!